Mindenki meghal, megszökik az élet
nyelvem karimáján, mint olajos filcréteg
szakad fel a bánat s gyűlik halomba
szavaid mik eltörtek, robbannak arcomba
Válik el a bőr a megbarnult hústól
szakad szét az érfal a poshadó lúgtól
csókod szaga áramlik és bomlik el fülembe
bűzlik benne lelkem, mint vizeletben ázó zsemle
Ostorodnak villáma s ahogy tűsarkad sebez
lánc harap csuklómba , nyaldossa a heget
de mi végre a fájdalom?! már nem érzek semmit
hisz rabszolgád voltam, és maradok is mindig.
