Vegyi

Mész égette váza a testnek
függőség ölel s hevít
bugyogva osztódik a létben
a sár szagú, savanyú kenyér

Illatod osonva lobban
hátamon csobban nesze
úszik hangtalan, gerincemen
s fürdöm én is ővele

Holnapnak emléke füstöl
langyos még a testetlen parázs
kést merít és ölelve csókol
fullánkjával a lódarázs

Támolyog hitem a súlytól
szememen stigma őrködik
félem bíz a gonoszt
és múltamat őrző orkjait

Száguldva szippant a mámor
most, hogy a lelkem testet ért
hamuból épült e gyermek
mit hamuvá bont el e földi lét.

Kesergő

Nincs semmim, csak egyebem
morzsává lett kenyerem
mond Istenem, miért van ez?
mond Istenem, miért van ez?

Kötéllel a nyakamon
hogy élhetnék szabadon?
mond Istenem, hogy lehet?
mond Istenem, hogy lehet?

Kérgessé vált tenyerem
Ránc folyókban fürdetem
mond Istenem, élet ez?
mond Istenem, élet ez?

Megszültek, hát itt vagyok
Leülök...és meghalok
mond Istenem, érted ezt?
mond Istenem, érted ezt?

könny levesből kortyolok
vagy jóllakok vagy koplalok
mond Istenem, látod ezt?
mond Istenem, látod ezt?

Utolsó nap... teremtőm
földi testem, temetőm
jaj Istenem, végem lesz!
jaj Istenem, végem lesz!

Tinta

Nézzük hát
tollamból mi csorog
némi tinta
és kifacsart gondolatok.

Remegni éreztem
megfonnyadt kezem
nem voltam vétlen
hogy túléltem a jelent
szúrt még a fény
s töppedő epém
zöld tartalma forgott
emésztve fel a foltot
keservben bontotta el
a genny szagú pehely
tölteléke volt testnek
szorgosnak s restnek
üledék a velőből
reszelt ízű jövőmből
míg a tornácon lógtam
egy rozsdás torzóban
kémleltem a tájat
az egyetlen fűszálat
hamuban forogtam
hidegben, langyosban
s az élet, mi elfogyott
tollam szárán kongott
torkomnak harangján
folyt el utolsó csepp
tintám.

Mondóka

Kicsiny lepke megpihenve
Kezemen landolt pihegve
Szomjat oltva, sós cseppeket
Nyaldosta a kézfejemet

Óceánon, hegyen át
Vitte szél a batyuját
Szárnya alatt, szél Úr szaladt
Alig repült, mégis haladt

Napestére hazatérve
Szirompárna közepébe
Átkarolva fáradtan
Hozzád repült álmában