Szenny

Az utca és a por, beleszövődik mocskos talpamba
A macskakövek hamis nyávogással karmolják lábam
És vastag a por, mely befedi eltökélt alakom
Este van és sötét, gyalog harapok a karomba

Nőnek a házak, ráncaimba szakad a szenny
Kapcsold le elbutult fantáziám, elvisz a szemét
Folyik a mocsok, áradva zúg a kövek sebein
Vérzik a halál üres konzervdobozban botorkál

Koldus kiabál eltört üvege után, siratja a szemetet
Talált, futva szúrta tüdőbe a halált
És állati ürülékek tapasztják felhúzott sátrát
Nem érti miért sötét az éj és miért bűzlik a világ

Ember ő vagy csak figura, kit valaki kitalált
Naptár, de minek, ha napok sincsenek, ez így üres
És saját hányásában fekszik, és közben kiált
Üvölti a múltat, mely talán nem volt ilyen szennyes

Benned

Mond, ugye nem így lesz vége mindennek?
Mint, ahogy a világ összeomlik
Megfogom a kezed s nézzük a képeket
Sose hagyj el...
Sose hagyj el...
Mond ugye tarthatom kicsiny kezed?
S megfoghatom az ég színeit
Látod még mindig remegek
Apró kívánságaim rebbennek szerteszét
Ahogy feledek, mikor rád nézek
Belülről égek...
Belülről égek...
Annyira csábított a másik oldal
Hol tükörképét láttam magamnak
Mindjárt megnyugszom, csak karolj belém
Mint anya a lázas gyermekét, ölelj
Fázom...
Fázom...
Simogasd homlokom s csillapítsd vágyam
Mely érzem felfal, itt mélyen legbelül
Hisz hogyan is mondhatnám el
Több vagy annál ki legfontosabb nekem
Másik oldal...
Másik oldal...
Engedd hogy égjek képzeleted oltárán
Látod a virágok is vérvörösre változtak
Hullajtják emlékeik suhogó záporát
Megtöri őket a nemes szél örökké
Minden nap...
Minden nap....

Végső pillanat

Mindig meghalok újra, és újra
Édeskés emlékek hervadó koszorúja
Minden levél egy, egy lehulló álom
A földre pottyan, s nézi magát
a széthullott szilánkon
Nézi magát...a megrekedt perceket
Süllyedő valóságban a villanó testeket
Széttört az arc, nem lehet újból eggyé
Egyesül tekintetében porhanyós egésszé
Mi arcán egykor oly kuszán csordogált
Mosolyán néha néha meg megállt
Most fakóvá vált, mint a virágok szirmai
Hullanak sorban, akár életem napjai
Lassan komótosan, nehézkes könnyeim
Áztatják a földet és be nem gyógyult sebeim
S ha a túlvilág hollója, vállamra telepszik
Elindulok az úton, mi lassacskán felsejlik
Oda, ahol minden könnyebb lesz, mint a jelen
Szeretet nélkül is könnyedén elviselem
A fájdalmat, mi életem hátralevő részét kitölti
A részvét lesz takaróm, mi nyelvét rám kiölti
És esténként nem hiányzik majd, az a szépséges arc
Mit, ha nem láttam, akkor is könyörtelenül felkavart
Megfesti a dühödt ég bíborszín festékével
Had lássam utoljára,...egy halandó szemével

Erdélyi József: Reggel

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyõk alatt.
Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyült a fán.
Sárgarigó, huncut rigó, azt fütyülte, hogy élni jó;
Hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek,
Sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át,
Fenyõre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan,
Hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép,
Ha fogják az ember kezét…

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap; megyek magas fenyõk alatt;
Kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó;
De halni szebb és halni jobb, s én mosolygok és meghalok…

(1935)

1.min 3.sec

Megannyi vonagló álom rémképként tüsszent vontatott emlőmbe s a harmatos végtelen üszkösen lehel kormozó fáklyaként. Sírboltom megreped, mint édesanya magzatburka csorogva csörgedez szivárgó lantok vajúdó húrjain, hol törött ujjak kísérik zenénk kántáló ritmusát. Bumm-bumm robbannak emlékeimbe vonyító kölyökkutyaként ki üvegvirágok éles szirmain sebzett talpát nyalogatván véres patáit, majszolja a boldogságtölcsér kupolájában beszűrődő fénynyaláb ölelésében. Rothadó húsok pikáns illata lengi át öltönyöm legfelső fokát matrózként bontva csáklyát, szigonyoz felpuffadt hullám bomladozó neszébe. Előre az óceán süppedt völgyébe hajómat gúnyos kacajok ostorozzák pihentetőn, hajtom oldalvást fejem. Így nem látok legalább… Szemhéjam ernyedten himbálódzik mitikus tengelyén befogadva a valótlant a lehetséges nem létezőt. S hogy a határvonal merre kóborol csillagok szekerén szikrákat parittyázva?-senki nem tudja. De mégis létezik!
Bennünk…
A félelmeinkben… A könnyeinkben… Az álmainkban… A szenvedésben…
Abban a kusza jóleső fájdalomban, ami riaszt, mégis oly erővel magával ránt képtelen vagyok a védekezésre. Itt a páncél mit sem használ s az akarat az elszántság is oly csekélyke mértékben számít akár a boldogság. Rútul delejez, körbetáncol, míg idegpályám mészköves hullámai nem röptetik vágyaim foltos elkóborolt manóit avas templomok gyóntatószékébe, hogy faggatózzanak, gyötörjenek. Én csak ülök sötét némi gyolccsal összetákolt padomon, ujjaim összekulcsolom. Imádkozom… Tartson örökké-e kín mely életem része lett. A világot mely oly gonosszá s törtetővé lett, az iszonyt, melyet beteg képzeletem nem mer befogadni.

Kézenfogva

Hullámzik majd lebeg kicsit,enyhén félresandít
Bogárnyi szemében véres emlékek szaggatottan sóhajtanak
Menekül ő is, valaki komótosan odaér,arcán végig simít
Hosszasan méregetik egymást.Félnek.Hirtelen ordítanak
Egyet...
Parányi keze elfér kérges,üreges tenyerem odújában
Óvatosan sziszeg, talán retteg a selymes haláltól
Én csak szemlélem,próbálom kulcsom a valóság ajtajában
Mind hiába igyekezetem, recseg a zár a rozsdától
Kettőt...
Enyhén megtorpanok, hisz langyos szél sodorja tarkóm
Én megragadom kezét s óvatosan magamhoz szorítom
Megsimítom bájosan kócos,végtelennek tűnő ajkán
S közösen számolgatjuk...egy..kettő...három...
Elrugaszkodunk...
Mily élesen zavaros eme élmény,látszólag élünk
Miért nem elég nekünk e habarcsos,rettegős kis világ?
Titkok ezek miket akár percek alatt meg is fejthetünk
Mégsem merem elengedni kezed, hisz egyedül nem zuhanhatok
Tovább...

Lélek sóhaj

Fehér cserépben néhány marék hamu
Ez maradt csak belőled drága, kedves apu
Görcs szorítja torkom, ujjaim töredelem
Könny csorog arcomon, miképp emlékezem

Itt hagytad tested, hogy lelked tovább éljen
Kemencébe toltak, "neki már mindegy hát had égjen"
Szorítanálak magamhoz, ha lenne annyi erőm
De gyenge vagyok...az élet lett büntetőm

Hallja meg a világ, hogy reped a szívburok
Élek-e még tovább?, vagy talán elbukok
Képek keringnek... a földet bámulom
Fájdalom lopakszik,veszettül zihál mellkasom

Nézem merre meneküljek, de ki elől is futnék?
A fájdalom már megtalált mielőtt még elbújnék
Szorosan ölel, akár csak én bújnék apámhoz
Mint az Úr Őt, Ő is szólítana magához

De én csak ültem ott és nem tehettem semmit
Pedig üvöltöttem volna a "rohadt mindenit"
Nyeltem hát nagyokat, hogy ne látszon
Gyász ült szememre, mint a kopasz őszi fákon

S föld került a sírra, örökre eltemetve
Nem láthatom már arcát hamiskásan nevetve
Nem hallom már hangját mikor azt mondja nekem
"Nagyon szeretlek kedves, édes kis gyermekem"