Ajándék tegnap

Láttam meghalni, tőrrel a mellében

Hisz én döftem belé a tegnapi estében

Ittam a vérét, mohón rázuhantam

Fájdalmát halk szóval lassan kettécsaptam

Kezemben szívével, haraptam nagyot

Köptem ki belőle, mint beoltott tegnapot

Feketén lüktetett mégis fényben ázott

Filterként lógattam a langyos teához

Szavait zártam fakéreg ketrecbe

Savval mártott hangom az övét elfedte

Kérlelő pillái bújtak el másnaphoz

Én ragaszkodtam csak...a tegnapi szeánszhoz

Egyre hidegebb lett s teste dermedtebb

Mellé ereszkedtem az alvadt vér gyermekhez

Loptam még csókot...talán az utolsót

Faraghatok belőle szép díszes koporsót

F.O.System-Utolsó üvöltés

Még most is hallom magamban a hangok zaját,
De a napok között céltalanul, sodródunk tovább.
Még most is látom magamban, a mozdulatlan arcokat,
Ahogy a fájdalomtól bennük, üvölt minden gondolat.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Minden lépésem, oly távol van már,
És megfakult sorok között, minden üresen áll.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Ha bennem elmúlik minden, akkor majd megértem,
Mert közöttük egy halvány képen magamat nézem.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Belső feszület

Nyakadon cikázik tekergő nyelvem
Kígyóként kúszna szádba, hogy társat keressen
Érintésem rázna, mint finom kis áramütés
Szerelmünkből születő, kozmikus kisülés

Vonzó formás csípőd s domborodó melled
Ajkam hívja menten, hogy köztük elveszhessek
Szerelmes ölelésed, soha el nem hagynám
Még azután sem, miután már meghalnánk

Tüdőmből kiszakadó, vadul futó sóhaj
Körbezárja tested s nem lenne oly óhaj
Mit elfeslett szívem mégsem teljesítene
Legyen ez valóság s ne csak egy kitalált
MESE!

Kék piros

Kék piros

Lehetett volna apámhoz, kegyesebb is az élet
Hisz a fájdalmat számára, bőkezűen mérted
Elvetted hangját, majd az ágyhoz kötözted
De talán egy szebb világ van, ím már mögötted

Inak recsegtek a hosszú évek órái alatt
Munkába fulladt a szénporos, zakatoló paplanhuzat
Lábai vitték...ameddig csak bírta
"Egy kisfröccsöt Lacikám a gyereknek egy jaffa"

Volt, hogy ott aludtam édesapám mellett
Számára az éjszaka percei is munkával teltek
Volt, hogy ebédet vittem a rozzant biciklin
A kilöttyenő leves eltűnt a szivacsos serclin

Éjjel még felsírok és kiabálom nevét
Kalimpálok ügyetlenül s keresem kezét
Hiányzol apám s azt nem tudhatja senki
Micsoda fájdalom tud rajtam, folyton úrrá lenni

Csíkos zokni története

Kezdetben volt az Istennek fonala
Gondolkodott rajta, mit is alkosson vala?
Ha már hét nap alatt megteremtette a földet
Fonalból szőni micsoda teremtő ötlet

Rakosgatta hát a szemeket egymásnak utána
Míg nem felkerült a "mű" az elkészült listára
Lógatta hát lábát felhőnek széléről
De csak nem volt tökéletes, így szegről végről

Mivel is dobja fel az unalmas darabot
Varázsoljunk rá színeket és csíkos alakzatot
S adjuk rá egy kecses lány lábára
Hogy majd Kovi is csak füttyentsen utána

Adjuk rá, hogy ne fázzon a vékony dunna alatt
Hisz az energiaitaltól csak a szívverése lett vadabb
Na meg a pajzán kurta kis gondolatok
Mik a munkaidő alatt okoznak majd gondot

Félre sandít hát a lány s biciklire pattan
Izzad is a szentem a megtett úttól lassan
Eldobja hát a meggyötört drótszamarát
Nem érti egy zokni, hogy okozhat ennyi galibát

32

Csókot rejt majd, hogy ha mondja
S a papíron a tinta foltja
Perzseli az üres teret
Elküldve az üzenetet

Mondja el, mit szó nem mondhat
Gondolatok, mit szavak fontak
eggyé akár két szép testet
Teltek így el sok szép estek

S még most is ott a régi izzás
A párás fű s a titkos tisztás
Heveredtünk el, ott mi ketten
Egyedül a naprendszerben

Csillag módra szórtunk szikrát
Tejutakba fűztünk mintát
Ugrottunk át dimenziót
Kéz a kézben...de szép is volt

Most, ím visszatértünk hát a földre
Hogy együtt maradjunk örökre
S majd holtunk után a tejútban
Fürödjünk csillaghullásunkban

Öt sor

Kit álom tart ébren
Táncolva a valóság s a képzelet határán
Keringve a szürke felhőkben
várva a fényt, mely enyhülést hoz
Forrongó lelkem nyughatatlan oltárán

Többfelé

Megmarni készült s a harapásnak helye
Pulzálva dobbantott, ahogy a szív jegyezte le
Szétáradt a méreg, miképp rendelte a természet
Szavaim léggé vállnak, vigye el az enyészet

Vigyen el mindent, hisz semmi mást nem hagyott
Mint a félelem kulcslyukán átszűrődő bánatot
Borostás gomblyukán a hajnal égető sugarát
Lecsúszott asztalról a hideg-sós vacsorát

Vinné tovább, csak a beképzelt képzelet
Mint, ahogy az élet lopja el tőlem az éveket
Vándorló koldusként ráncos, ősz szemekkel
Zsebem tele rémálom fonalból szőtt tervekkel

Vittem mindent, mi morzsákat ott hagyott
Keserű kis bogyókban az unalmas szombatot
Lábnyomát sikáltam, még ha nem is látszott
Hisz évek hosszú folyamán, nem csak velem játszott.

Closed

Homlokkal dőlök, koporsóm reszkető falának
Rozsdás szögek merednek a véreres pilláknak
Fény csorog be a gyűszűnyi járaton
Kezeim hetykén mellemre kulcsolom

Fázom, de csak ázott föld, mivel testemet takarom
Halni vágytam, most mégis az életet akarom
Kapaszkodom görcsösen, de nincs már mit markolni
Halott vagyok hát...s próbálom ezt felfogni

Próbáltam meglenni, szaros kis éltemben
Szomorúságomat is egy másik fölé temettem
Voltam az, mi soha nem akartam lenni
Vágytam rá csak egyszer...egymagam maradni

Teljesült az óhaj s most itt fekszem büntetlen
Elszámolás napja jő...Istennel s énvelem
Lesz majd mit egymás, "ártatlan" fejéhez vágni
Itt már úgysem nyerhetek, hát ideje tovább állni

Majd villám csap a korhadt kopjafába
Térjek most már észre, végre valahára
Ahogy ott feküdtem s láttam a síromat
Hallottam apám hangját...szelíden hívogat

"Jöjj fiam, megleszünk itt együtt, mint előtte a földön is"
mire oda értem volna, már zárták a mennyeknek kapuit."

Emlék(er)ezet

Béklyók láncolták szorosan az ágyhoz
Komótosan ballagott a halál apámhoz
Kaszáját fente, hogy peregtek a szikrák
Nesztelen süppedtek fájdalomba az órák

Szeme mely kék volt, úgy nyelt el engem
Sírásom visszafogva csak a gombócokat nyeltem
Mondta volna szegény ha lett volna hangja
De sajnos alul maradt a szikével vívott harcba

Kivágtak egy darabkát s maradhat az élet
Adjuk be e löttyöt, élhet még pár évet
mondták az orvosok, majd tartották markukat
Bizony mély az a zseb mit pénz be nem foltozhat

De ez a pár év sajnos, hamar lett pár hónap
Hiányzik apám...s csengése a szónak
Hiányzik minden mit csak Ő adhatott nekem
Köszönöm életem, és főleg azt, hogy
Igaz emberré lehettem.

Édes-sós

Beérni, akár a megszeppent gyümölcs
Rothadón, mint csúf arcon a szemölcs
Kéz a kézben, miképp még szétloccsan
A gondolat a befagyott tócsába koppan
Futni miképp a szél...futni csak ővele
Hideg arcát, édes párával szőtte tele
Hálóban ringat, mint pók az ebédet
Elfogyaszt az idő s megemészt az élet
Bánattal tömi ki a levedlett bőrruhát
Mosolyt rajzol s mint kicsorbult ceruzát
Faragja, míg el nem fogy teljesen
Koporsó lesz belőle, suttogták csendesen
Föld kerül rá, hogy ne lássa szemével
Mivé lett az ember az éveknek teltével
Hazugság hatja át s nincs az a mosópor
Mi kivenné a foltot s kezdődne egy új kor
Újra csak újat, örülni az újnak
A régi had menjen, jó lesz a disznónak
Csámcsogjon rajta, akár a moslékon
Mi sem eszünk jobbat, az otthoni hajlékon
Szakadt zubbonyban menetelni szépen
Ne vesszen el, mi már elveszett egészen
Recseg a hangszóró, ontja a dogmákat
Kisgyermek integet a részeg katonáknak
Puskával harcolni, az ám a valami
Mint tojásos rizzsel az édes-sós kínai
Mártásban faggyú az örökös szürkület
Réveteg tekintettel róni a köröket
Lámpás szakítja át a megrepedt aszfaltot
Kocsi zúg el rajta, elűzve a harmatot
Menni csak szüntelen, menni csak menni
Cukor helyett a tortába, sót kellene tenni
Rántsa össze szánkat s köpjünk nagyokat
Tükör nélkül is lássuk, megbúvó hibánkat
Lássuk a csodát, lássuk a szörnyeket
Édes-sós mártásban a keserű perceket
Okozna, okoznék s mire még fokozzam
Cipőm elvásott, ruhám is csak foltozottan
Kerül elő, szekrénynek bús mélyéről
De minek is beszélek, már mióta a semmiről?
Hallgatja valaki?, vagy mindenki csak hallgat
Mint az idő komótosan,az én időm is ballag
Lejártam, lejárt a felhúzott rozsdás kis óra
Kinyúlik ő is, mint mindent mozgató rúgója
Véget ért hát s zárjuk is, eme örvendetes napot
Keressen mindenki magának örök tanúságot.

Jövő kockák

Lángok mérge csap hát feljebb
A szívekbe fúr egyre beljebb
A sebek szélén, hogy gennyesedjen
Alaposan mindenre kiterjedően
Fertőzze hát meg a Földet
S az útba eső összes testet
Lánca koppan, ahogy húzza
Vércsík jelzi, hol volt útja
Mezítlábas látomások
Döntik romba majd e világot
Mi maradna mi még édes?
A száraz kóró, mi túl érdes
Vagy a gonoszoknak gondolata
Mit az atombomba is csak megkarcolna
A megfertőzött jövőképet
Mona Lisát, ahogy tépked
Foszlányokká saját arcát
Kigúnyolva alkotóját
Dőlnek le, majd sorra tornyok
Nem készülnek újabb szobrok
Kérges tenyér csap majd össze
Hogy új démonát dicsőítse
S ha maradt is még tiszta folt
Lassan szürkévé ráncosodik, mint holt
Bőrének kicsiny sejtje
Bezárva egy üvegtestbe
Kering-kering, de nincs már kiút
A tükörben mi rég kicsorbult
Önmagát, hogy megtalálja
Érzéseit mélyre zárja
Kulcsa mi volt rég elveszett
Keresni értelmetlen cselekedet.

The Cure-Homesick

Homesick

Hey hey!
Just one more and I'll walk away
All the everything you win
Turns to nothing today
And I forget how to move
When my mouth is this dry
And my eyes are bursting hearts
In a blood-stained sky
Oh it was sweet
It was wild
And oh how we...
I trembled
Stuck in honey
Honey
Cling to me...
So just one more
Just one more go
Inspire in me the desire in me
To never go home

Oh just one more
And I'll walk away
All the everything you win
Turns to nothing today
So just one more
Just one more go
Inspire in me the desire in me
To never go home




Hazavágyódó

Hé, hé!
Csak még egy utolsó, és már megyek is
Az a sok minden, amit nyertél,
Ma semmivé lesz
És elfelejtem, hogy kell mozogni,
Mikor ilyen száraz a szám
És szemeim szétdurranó szívek
A vérfoltos égen
Ó, édes volt,
Vad volt,
És ó, mi mennyire...
Remegtem
A mézbe ragadva
Drágám,
Tapadj rám...
Hát csak még egy utolsó,
Csak még egy kör
Ösztönzöd bennem a vágyat,
Hogy sose menjek haza

Ó, csak még egy utolsó,
És már megyek is
Az a sok minden, amit nyertél,
Ma semmivé lesz
Hát csak még egy utolsó,
Csak még egy kör
Ösztönzöd bennem a vágyat,
Hogy sose menjek haza

Forrás: http://thecure.extra.hu

Fordítás Szécskai Gábor

F.O.System : Utolsó üvöltés

Még most is hallom magamban a hangok zaját,
De a napok között céltalanul, sodródunk tovább.
Még most is látom magamban, a mozdulatlan arcokat,
Ahogy a fájdalomtól bennük, üvölt minden gondolat.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Minden lépésem, oly távol van már,
És megfakult sorok között, minden üresen áll.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Ha bennem elmúlik minden, akkor majd megértem,
Mert közöttük egy halvány képen magamat nézem.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Cím-telem

Gyámoltalan aggyal vágtatva a lépések habzó üvöltésein markolva a jelent, piszokmód erősen. Érezve a reggelt, hányadék formájú büfögések karmoló illatfelhőiben. Serceg a flakon, éleset sikítva ront a fülbe a hallójárat bozontos táján. Lepedékszagú hajnal marja megmaradt csonkjaink, a mohóság barlangjának belsejében. Szakíts el a pillanattól, tépd meg az idő élhetetlen szottyos tüdejét. Lehullt egy könnycsepp…süvít a hang s dobol a szív, eszeveszett körtáncába majd beleőrülök. Kilép a test a Tv dörmög valamit…futnék felszakadt gennyes talppal, hogy bűntudattól elmenekülhessek, ne nyikorogjon s sóhajtson felém. Én csak fekszem, mint megmeredt holt s a szavak csak gondolatként távoznak. Száraz marad ajakam…bólogat az óra mutatója, szemlátomást neheztel rám. Felszív a perc hol gyorsabb hol lassabb mértékben vagdalóznak a képek. Ilyen lehet az őrület sejtjeiben, kusza történések fickándoznak megkutyulva az üstöt, benne miden összetevőjével. Tétovázom még egy kicsit, hogy jobban belém marhasson, mint veszett kutya csontos állkapcsa. Egyesével szakadnak az inak s pattan kifeszített húrként. Dallamai éles kis tűzijátékot okoznak szanaszét repülő pettyeiben, ahogy a vér elhagyja testem. Fáradok némelyest…hagyom még had végezze dolgát, míg csak utolsókig el nem tüntet. Úgy is utazni vágytam belső világokba. Háború készül, lassan az idő szürkére vált. Menni…lépni…remélni…

Esőtemetés

Eső van, és nem porzik már a koszos föld
Mindenhova befolyik a maró eső, mindenhova
Szétoszlanak a cseppek, és hideg van, valaki ölt
És ha hideg van valaki biztos meghal

A repedésekbe csúszunk mindannyian és megfagyunk
Aztán majd cseppek koppannak száraz fejünkön
És az ég gyógyszert fecskendez belénk
De halálunk után nem segít semmi sem testünkön

És majd ha ott fekszünk, esni fog az eső a szemekből
Szekérre dobnak és átázunk, majd a repedésekbe lefolyunk
Nem folyik a vér csak a koporsóban lötyög a földből
Könyvek lapjain takarnak a betűk, mást nem akarunk

Forog a kerék egyre közelebb ér keskeny fejemhez
S a nyakkendő kígyóként tekeredik torkomra
Eső lesz, azt hiszem, ma is eső lesz
Nem látom a virágokat, mik hullnának síromra

Vágyak

Gondolatok, melyek itt cikáznak a fejemben
Várva a jelet, hogy felszínre törhessenek
S a problémák, mik mostantól nem léteznek
Hisz elmossa őket arcod, hogy ne reszkessek

Angyalként szárnyalsz, képzeletem vakító vásznán
Hófehér lepelben táncolsz szelíden, kecsesen
Oly messze vagy tőlem félek nem ér el kezem
Döntések, miket meghozni nehéz, ha ellep a félelem

Miért ég itt belül ilyen iszonyúan minden?
Enyhítsd kérlek mielőtt végképp a lángoké leszek
Elég egyetlen könnycseppje, varázsos szemednek
Segíts, hogy megnyugodjak s álmomba visszatérjek

Te vagy minden mi kívánságom csak lehet
Emelkedem látod, nélküled mégsem sikerülhet
Nyújtsd hát kezed kérlek…egyedül félek
Már semmi sem számít, ameddig foghatom kezed

Gondolat forgácsok

Egyszer talán, majd részben
Sikerül eggyé válnom az egészben
Gyermekként a felnőtt testben
Az emberek között egy szűk ketrecben
És részese lehetek én is a szónak
Mi egy angyal szájából, oly édesen szólhat
Útjára indul alattam a rozoga csónak
A lányhoz kivel talán, találkozom holnap
S én nézhetem őt, mígnem megeshet
Valami oknál fogva mégis csak megszeret
Meg is csókol, ha lesz hozzá mersze
És bennem is lappang, egy kevéske persze
Szeretni Őt, ahogy még mást, senkit sem
Lesz elég erőm? Vagy ismét győz a félelem?!
Szemébe nézni, és oly tisztán szeretni
Ahogy a filmekben is csak ritkán szokott lenni
Megmerülni benne, a tiszta lélekben
Összeforrni, ahogy a vas az izzó tégelyben
A szavakat mik már oly régóta szólnak
Meghallani őket és örülni a jónak
Nem gondolni múltra, és nem gondolni rosszra
Az ördög is majd, csak örömem fokozza
Jókedvemnek még akkor sem lesz híja
Sújtson is bármiképp rám a jó Isten haragja

Szenny

Az utca és a por, beleszövődik mocskos talpamba
A macskakövek hamis nyávogással karmolják lábam
És vastag a por, mely befedi eltökélt alakom
Este van és sötét, gyalog harapok a karomba

Nőnek a házak, ráncaimba szakad a szenny
Kapcsold le elbutult fantáziám, elvisz a szemét
Folyik a mocsok, áradva zúg a kövek sebein
Vérzik a halál üres konzervdobozban botorkál

Koldus kiabál eltört üvege után, siratja a szemetet
Talált, futva szúrta tüdőbe a halált
És állati ürülékek tapasztják felhúzott sátrát
Nem érti miért sötét az éj és miért bűzlik a világ

Ember ő vagy csak figura, kit valaki kitalált
Naptár, de minek, ha napok sincsenek, ez így üres
És saját hányásában fekszik, és közben kiált
Üvölti a múltat, mely talán nem volt ilyen szennyes

Benned

Mond, ugye nem így lesz vége mindennek?
Mint, ahogy a világ összeomlik
Megfogom a kezed s nézzük a képeket
Sose hagyj el...
Sose hagyj el...
Mond ugye tarthatom kicsiny kezed?
S megfoghatom az ég színeit
Látod még mindig remegek
Apró kívánságaim rebbennek szerteszét
Ahogy feledek, mikor rád nézek
Belülről égek...
Belülről égek...
Annyira csábított a másik oldal
Hol tükörképét láttam magamnak
Mindjárt megnyugszom, csak karolj belém
Mint anya a lázas gyermekét, ölelj
Fázom...
Fázom...
Simogasd homlokom s csillapítsd vágyam
Mely érzem felfal, itt mélyen legbelül
Hisz hogyan is mondhatnám el
Több vagy annál ki legfontosabb nekem
Másik oldal...
Másik oldal...
Engedd hogy égjek képzeleted oltárán
Látod a virágok is vérvörösre változtak
Hullajtják emlékeik suhogó záporát
Megtöri őket a nemes szél örökké
Minden nap...
Minden nap....

Végső pillanat

Mindig meghalok újra, és újra
Édeskés emlékek hervadó koszorúja
Minden levél egy, egy lehulló álom
A földre pottyan, s nézi magát
a széthullott szilánkon
Nézi magát...a megrekedt perceket
Süllyedő valóságban a villanó testeket
Széttört az arc, nem lehet újból eggyé
Egyesül tekintetében porhanyós egésszé
Mi arcán egykor oly kuszán csordogált
Mosolyán néha néha meg megállt
Most fakóvá vált, mint a virágok szirmai
Hullanak sorban, akár életem napjai
Lassan komótosan, nehézkes könnyeim
Áztatják a földet és be nem gyógyult sebeim
S ha a túlvilág hollója, vállamra telepszik
Elindulok az úton, mi lassacskán felsejlik
Oda, ahol minden könnyebb lesz, mint a jelen
Szeretet nélkül is könnyedén elviselem
A fájdalmat, mi életem hátralevő részét kitölti
A részvét lesz takaróm, mi nyelvét rám kiölti
És esténként nem hiányzik majd, az a szépséges arc
Mit, ha nem láttam, akkor is könyörtelenül felkavart
Megfesti a dühödt ég bíborszín festékével
Had lássam utoljára,...egy halandó szemével

Erdélyi József: Reggel

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyõk alatt.
Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyült a fán.
Sárgarigó, huncut rigó, azt fütyülte, hogy élni jó;
Hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek,
Sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át,
Fenyõre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan,
Hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép,
Ha fogják az ember kezét…

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap; megyek magas fenyõk alatt;
Kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó;
De halni szebb és halni jobb, s én mosolygok és meghalok…

(1935)

1.min 3.sec

Megannyi vonagló álom rémképként tüsszent vontatott emlőmbe s a harmatos végtelen üszkösen lehel kormozó fáklyaként. Sírboltom megreped, mint édesanya magzatburka csorogva csörgedez szivárgó lantok vajúdó húrjain, hol törött ujjak kísérik zenénk kántáló ritmusát. Bumm-bumm robbannak emlékeimbe vonyító kölyökkutyaként ki üvegvirágok éles szirmain sebzett talpát nyalogatván véres patáit, majszolja a boldogságtölcsér kupolájában beszűrődő fénynyaláb ölelésében. Rothadó húsok pikáns illata lengi át öltönyöm legfelső fokát matrózként bontva csáklyát, szigonyoz felpuffadt hullám bomladozó neszébe. Előre az óceán süppedt völgyébe hajómat gúnyos kacajok ostorozzák pihentetőn, hajtom oldalvást fejem. Így nem látok legalább… Szemhéjam ernyedten himbálódzik mitikus tengelyén befogadva a valótlant a lehetséges nem létezőt. S hogy a határvonal merre kóborol csillagok szekerén szikrákat parittyázva?-senki nem tudja. De mégis létezik!
Bennünk…
A félelmeinkben… A könnyeinkben… Az álmainkban… A szenvedésben…
Abban a kusza jóleső fájdalomban, ami riaszt, mégis oly erővel magával ránt képtelen vagyok a védekezésre. Itt a páncél mit sem használ s az akarat az elszántság is oly csekélyke mértékben számít akár a boldogság. Rútul delejez, körbetáncol, míg idegpályám mészköves hullámai nem röptetik vágyaim foltos elkóborolt manóit avas templomok gyóntatószékébe, hogy faggatózzanak, gyötörjenek. Én csak ülök sötét némi gyolccsal összetákolt padomon, ujjaim összekulcsolom. Imádkozom… Tartson örökké-e kín mely életem része lett. A világot mely oly gonosszá s törtetővé lett, az iszonyt, melyet beteg képzeletem nem mer befogadni.

Kézenfogva

Hullámzik majd lebeg kicsit,enyhén félresandít
Bogárnyi szemében véres emlékek szaggatottan sóhajtanak
Menekül ő is, valaki komótosan odaér,arcán végig simít
Hosszasan méregetik egymást.Félnek.Hirtelen ordítanak
Egyet...
Parányi keze elfér kérges,üreges tenyerem odújában
Óvatosan sziszeg, talán retteg a selymes haláltól
Én csak szemlélem,próbálom kulcsom a valóság ajtajában
Mind hiába igyekezetem, recseg a zár a rozsdától
Kettőt...
Enyhén megtorpanok, hisz langyos szél sodorja tarkóm
Én megragadom kezét s óvatosan magamhoz szorítom
Megsimítom bájosan kócos,végtelennek tűnő ajkán
S közösen számolgatjuk...egy..kettő...három...
Elrugaszkodunk...
Mily élesen zavaros eme élmény,látszólag élünk
Miért nem elég nekünk e habarcsos,rettegős kis világ?
Titkok ezek miket akár percek alatt meg is fejthetünk
Mégsem merem elengedni kezed, hisz egyedül nem zuhanhatok
Tovább...

Lélek sóhaj

Fehér cserépben néhány marék hamu
Ez maradt csak belőled drága, kedves apu
Görcs szorítja torkom, ujjaim töredelem
Könny csorog arcomon, miképp emlékezem

Itt hagytad tested, hogy lelked tovább éljen
Kemencébe toltak, "neki már mindegy hát had égjen"
Szorítanálak magamhoz, ha lenne annyi erőm
De gyenge vagyok...az élet lett büntetőm

Hallja meg a világ, hogy reped a szívburok
Élek-e még tovább?, vagy talán elbukok
Képek keringnek... a földet bámulom
Fájdalom lopakszik,veszettül zihál mellkasom

Nézem merre meneküljek, de ki elől is futnék?
A fájdalom már megtalált mielőtt még elbújnék
Szorosan ölel, akár csak én bújnék apámhoz
Mint az Úr Őt, Ő is szólítana magához

De én csak ültem ott és nem tehettem semmit
Pedig üvöltöttem volna a "rohadt mindenit"
Nyeltem hát nagyokat, hogy ne látszon
Gyász ült szememre, mint a kopasz őszi fákon

S föld került a sírra, örökre eltemetve
Nem láthatom már arcát hamiskásan nevetve
Nem hallom már hangját mikor azt mondja nekem
"Nagyon szeretlek kedves, édes kis gyermekem"

Gondolatok a gondolatban

Törékeny cseppekben lebegő kis pöttyök s rajtuk átbucskázó nyomtalan kis pöttyök
röppenő ábrándban felhorgolt emlék...lépésben gyengülő galacsinszármazék
mámor hát teljesítsd kötelességed benned kiben üdvösséget nyerünk,
szépen könnyedén magas felhők puha kis gombócain tördelt meredélyek,
keskeny nyílásain egyre feljebb merengve a borún, végig a könnyeken hol felszántott
sosem volt görgetegek emelkednek szemek redőin ráncosan mindig valamit várva,
talán a holnapot...a könnyelmű zárva létet a burkolt ölelést a vágyat mi ott pörög a
mutatók ketyegő állomásain a hazugságok retináján átverdeső madarak foszladozó tollai közt,
vemhes kukacok várják a pillanatot miképp válhatnak csodaszerű lidércé, valami újként ünnepelni a múlt bomlásain felszaladt kis tűnődő koloncot, csak úgy szabadnak lenni...dobok törtető szólamainak hullámán lovagolni, mi sose volt... sose volt igaz miképp a virágok sem valódiságukban tündökölnek oly ragyogón, búcsút intve ahogy az idő majd csak odébb áll sohanapján nehézkeset lépegetve...

R.I.P

Könnye ébredt rút szombatnak
Repedt trombitáján a szó is hallgat
Halkan üzen a kiégett fanfár
Dér csillámlik ősz hajszálán
Kék szemével még kapaszkodna
Jobbal ölel, ballal ballag
Apró rébuszok a testben
Osztozkodnak a keservben
S mint partizánok, álltak lesben
Odúlyukban elveszetten
Szőtték hát az aljas tervet
Miképp győzzék le a testet
Mozdulatlan hortyog a tüdő
Válla rándul, miképp az idő
majd hidegre vált s lapozza
az elsárgult falinaptárt
Még lebeg jövőnek záloga
oldódik benne az élet sóhaja
Mit két kéz tart szorosan
Szerelmes el nem múló hévvel,
mint gyeplőt marja
hogy megzabolázza a reményt
Hisz nem engedheti el
úgy szereti szegényt
Arcán siklik ráncos ujja
Szemét is csak pár percre hunyja
le, áldozott fel sok sok évet
boldogságot, reménységet...
S most sötét lett az üres város
Feje alatt horpad a vánkos
Torz utcákon, kanyargó árnyék
Az ágy mellé szőtt roskatag szék
Burkolja már füstfelhőbe
Langyos parázs szürke tükre
Marjon hát...hisz nincs már jobban
Mi fájdalom bolyongna a valóban
Tátongó emlék, a búcsú perce
Zárta lelkét szűk ketrecbe
Jobb lehet csak, mi itt adatott
s itt hagytad ezt a keserű világot

Mourning sun

Megkondult a végnek hangja s a kábelek ősi dzsungelén
ott marad az ember ahol született a földbevájt gödörnek mélyén
száz szózat is lebeghet s mit sem ér a kárhozat
porrá lesz a csont is bármennyire tiltakozik az akarat
gyász kering majd mindenütt, mint köd a fortyogó lábas közepén
felszakad a boltozat a rianó lelkek sírásának gyötrelmén
hol van már az a húscafat, mit éles szike markolt és köpött tálba
burjánzó kis gócokat termelt a test s menekült terápiába
tű fúrja magát beljebb a langyos húsba, űrként tátong
a hentes bárdjának mócsingos helye
szívembe szúrt kardoknak már sosem gyógyul be
fájdalomtól szivárgó hege

Altatódal

Hosszú hajam lebegteti a szél
Pára lepi el, fülledt arcom
Nyirkos este oson a sötétben
Ólmosan reccsen a koporsófödél

Jajj veszéknek hangja hallgat
Kezem ernyedten markolász
Rikító hang hagyja el torkom
Kezdődhet az ördögi nász

S ki egykor oly fontos volt
Tűnt el lelkemből hirtelen
Szem nem mozdul, nem mozog a száj
Utoljára mondja nekem:
Halott ember jó éjszakát!

Egy reggel anatómiája

Elszakadt...de mégis tart, még ha cérnaszálon is a rögös valóság
forgat forgat, hogy nyomába sem érek.Kalapál fejemben a gondolat, remek mondhatnám magamnak.Fél arasznyit megnyitom szemhéjam, lássam mivé törpült önnön kiábrándultságom búval megrakott szekere.Lágy mezők érintésével játszadozom, holott csak a kopár tér egysíkúságát szeretném némileg átfesteni.Kezembe veszem magam mellől az infódoboz kapcsolóját, lássuk mit is locsol bűzös bendőjéből a nagyvilág.Kúszik, mocorog a hang és a fény, lágyan összeállnak valamiféle borzalommá, hogy rontását táplálja bőröm védtelen kis sejtjeibe.
Mozdulnék...ujjaim nem reagálnak, letért a parancs a megszokott pályájáról és eszeveszetten kering most bennem.
Alig hallhatóan mordul egyet, karistolja vékonyka sebcsatornáim, fájjon...fájjon hát.
Merengenék de minek, elzárom a médialádát morcosan megrázom fejem és visszahull a függöny.
Csak a sötét kocogtatja értelmetlen kakastollát a szú rágta domboldalon.
Tedd hát s teszem én is dolgom csókot nyomok ráncos orcájára, megragadom maszatos ujjait és elindulunk a semmi lejtőin...

Vérvirág

Nem tudom ha futok, hogy hova s meddig visz majd lábamnak nyoma!

Ezer arccal szélesen vigyorgok, gúnykacajok közt szelíden vitorlázok, pompás fregattom déltengeri csücskén, víztelen tejutak néptelen csöndjén.

Lehetnék kalóza az égi zivatarnak, miből gennyes kelése fakadna a harmat, lehetnék árva ki önmaga maradt, a sírástól kipirosodott homlokomon a boltozat, lehetnék... lehetne...

de minek? ha már az embernek élni sincs ereje.

Feltűzött szemöldökkel elheverek kurtán, a virágok közt egy pipacsnak szirmán, szállnak körbe vad darazsak, fullánkjuk belém döfik, most nincs jobb dolguk.

Fekete tőről vajon mi más is sarjad, kiszáradt kóróval vajúdik a tegnap öklend mélyeket, hogy az erdő is megrémül...kinyíló bimbóból lassan földre perdül, had lásson újat had lássa a világot,a gonosznak arcát a csúfos vérvirágot.

Utolsó tánc

1. 
   

Hideg pengék táncolnak ereim langyos vérével
Lassan, kecsesen ringatóznak a fanyar dallamra
Egymásba folyva sodródnak a zene ütemével
Megannyi érzés szakad közben parányi darabra

Lágyan buggyan ki,félve néz a vakító messzeségbe
Majd egyre bátrabban tör magának utat a távolba
A hideg valóság kurta talajára, lassanként csepegve
Elhagyja testem, rekedve evvel egy újabb csapdába

Óh te mennyei érzés, a kábult valóság borzalma
Mi most körbefont s nem enged szabadulni magától
Diktál az ütem, egy lépés jobbra egy lépés balra
Gyöngyöző emlékek sorra buknak le a vászonról

Érzem elhagy erőm...fáradni látszom
Kimerített e szabadság, mit fel sem foghatok
Vajon valóban megtettem e vagy csak játszom?
Mire e kín mit valójában magamnak okozok?

Vége.Ez az utolsó tánc volt kedvesem, vége
Nincs többé szerelem, nincs többé remény
Fogyatkozik látásom,homályos a kép széle
Megnyugszom hisz látom, sietve jössz felém

Lebegni látlak hófehér kitárt szárnyakkal hátadon
Puhán érinted meg fagyos,félelemtől eltorzult arcom
Magadhoz ölelsz, mintha te is éreznéd bánatom
Mégsem vehet Tőled el, már semmilyen hatalom.

Gehenna

Felszántott aggyal lebegve a káromlás horizontján, zubogó lángnyelvek méretes pörölyszerű csapásai között...elveszetten a tévutak burjánzó meredélyein.

Látva a percet mely óriáskerékként írja le elipszis alakú pályáját.Ganajtúró bogárként hányja maga elé a letört szélű időt, hogy úrrá legyen agyát elborító őrületén.Fekete minden, a nappali sistergés hirtelen hanyatt dobja magát és jajveszékelve üríti gyomra tartalmát egy aranyozott szélű pöcegödörbe.Hisz ez maga a bolygó amin élünk....

A mi kis undorkeltő lakóhelyünk...ilyenné tettük.

Talán így érezzük jól magunkat.

Körbe körbe hordoztatjuk, cipeltetjük magunkat a távolba sikló turistajárattal s közben eszeveszetten oldjuk ki fényképezőmasinánk vértől meredő szemgolyóját.

Készül az utókornak is valami...a panorámás busz ablakából

Revelation

Felszakadt az ég vászontarisznyája s kiapadhatatlanul zúdult alá mennykövének szikrája.Bégető darvak öklömnyi hurkákat formáltak a levegő parittyaszerűen kilőtt boltozatán.

Megesett, hogy eljön a világvége vagy ki tudja meddig játszuk e roncsderbyt még....

Törött szélvédőn át hancúrozik szemünk s a végtelenre tört képet próbáljuk összeilleszteni.Tövig benyomott gázpedál, egyhelyben mozdulatlan, mégis haladunk.Egy olyan világ felé mely hivatalosan már rég nem létezhetne.Leháncsoljuk saját magunk, kifeszítve a redők nyújtotta ólomzápor esőben.Elvesztünk azt hiszem...

Talán adhatok még egy esélyt a menekülőknek....

A körfolyosó homályában

Genesis 6.4

Elkezdődött....

Feltépte szemfedelét a rosszmájú világ, hogy átkát hintse óvatlan alattvalóira kik fogantatásuk pillanatát megemészteni képtelenek.Éget a vágy, rút csarnokán vezet a végtelen üdvösség képlékeny, diadalittas hadserege.Megy, hogy győztesként hirdesse egy megbomlott elme végakaratát.Gomolygó vérfoltok pengeélű borostáin bandukló elcsuklott győzelemkurjantás....

Véget ért egy hold...

Jöhetne egy újabb, másként említve a napot mely homályát veszíti.Felpöndörödött hajnal okádta ki első kakaskukorékolását, jelezvén ez más lesz, vagy csak a megszokás, nincs már ki emlékezhetne rá.Elveszett minden felfújódott tudományos babona, naptári bejegyzések...

"2007 ápr.22 :Ma is felrobbant egy atombomba..."

Jönnek majd az "óriások" csodálkozásra késztetve az egyszerűséget mi oly konokul hajtja a hétköznapi embert.Hol van a megértés cseppnyi hajtása?

Hol fakad a tő melyről szeretet gyümölcse hirdeti igen létezik a jövő?

Hol....?

Genesis

"Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.”