Gondolatok a gondolatban

Törékeny cseppekben lebegő kis pöttyök s rajtuk átbucskázó nyomtalan kis pöttyök
röppenő ábrándban felhorgolt emlék...lépésben gyengülő galacsinszármazék
mámor hát teljesítsd kötelességed benned kiben üdvösséget nyerünk,
szépen könnyedén magas felhők puha kis gombócain tördelt meredélyek,
keskeny nyílásain egyre feljebb merengve a borún, végig a könnyeken hol felszántott
sosem volt görgetegek emelkednek szemek redőin ráncosan mindig valamit várva,
talán a holnapot...a könnyelmű zárva létet a burkolt ölelést a vágyat mi ott pörög a
mutatók ketyegő állomásain a hazugságok retináján átverdeső madarak foszladozó tollai közt,
vemhes kukacok várják a pillanatot miképp válhatnak csodaszerű lidércé, valami újként ünnepelni a múlt bomlásain felszaladt kis tűnődő koloncot, csak úgy szabadnak lenni...dobok törtető szólamainak hullámán lovagolni, mi sose volt... sose volt igaz miképp a virágok sem valódiságukban tündökölnek oly ragyogón, búcsút intve ahogy az idő majd csak odébb áll sohanapján nehézkeset lépegetve...

R.I.P

Könnye ébredt rút szombatnak
Repedt trombitáján a szó is hallgat
Halkan üzen a kiégett fanfár
Dér csillámlik ősz hajszálán
Kék szemével még kapaszkodna
Jobbal ölel, ballal ballag
Apró rébuszok a testben
Osztozkodnak a keservben
S mint partizánok, álltak lesben
Odúlyukban elveszetten
Szőtték hát az aljas tervet
Miképp győzzék le a testet
Mozdulatlan hortyog a tüdő
Válla rándul, miképp az idő
majd hidegre vált s lapozza
az elsárgult falinaptárt
Még lebeg jövőnek záloga
oldódik benne az élet sóhaja
Mit két kéz tart szorosan
Szerelmes el nem múló hévvel,
mint gyeplőt marja
hogy megzabolázza a reményt
Hisz nem engedheti el
úgy szereti szegényt
Arcán siklik ráncos ujja
Szemét is csak pár percre hunyja
le, áldozott fel sok sok évet
boldogságot, reménységet...
S most sötét lett az üres város
Feje alatt horpad a vánkos
Torz utcákon, kanyargó árnyék
Az ágy mellé szőtt roskatag szék
Burkolja már füstfelhőbe
Langyos parázs szürke tükre
Marjon hát...hisz nincs már jobban
Mi fájdalom bolyongna a valóban
Tátongó emlék, a búcsú perce
Zárta lelkét szűk ketrecbe
Jobb lehet csak, mi itt adatott
s itt hagytad ezt a keserű világot

Mourning sun

Megkondult a végnek hangja s a kábelek ősi dzsungelén
ott marad az ember ahol született a földbevájt gödörnek mélyén
száz szózat is lebeghet s mit sem ér a kárhozat
porrá lesz a csont is bármennyire tiltakozik az akarat
gyász kering majd mindenütt, mint köd a fortyogó lábas közepén
felszakad a boltozat a rianó lelkek sírásának gyötrelmén
hol van már az a húscafat, mit éles szike markolt és köpött tálba
burjánzó kis gócokat termelt a test s menekült terápiába
tű fúrja magát beljebb a langyos húsba, űrként tátong
a hentes bárdjának mócsingos helye
szívembe szúrt kardoknak már sosem gyógyul be
fájdalomtól szivárgó hege

Altatódal

Hosszú hajam lebegteti a szél
Pára lepi el, fülledt arcom
Nyirkos este oson a sötétben
Ólmosan reccsen a koporsófödél

Jajj veszéknek hangja hallgat
Kezem ernyedten markolász
Rikító hang hagyja el torkom
Kezdődhet az ördögi nász

S ki egykor oly fontos volt
Tűnt el lelkemből hirtelen
Szem nem mozdul, nem mozog a száj
Utoljára mondja nekem:
Halott ember jó éjszakát!

Egy reggel anatómiája

Elszakadt...de mégis tart, még ha cérnaszálon is a rögös valóság
forgat forgat, hogy nyomába sem érek.Kalapál fejemben a gondolat, remek mondhatnám magamnak.Fél arasznyit megnyitom szemhéjam, lássam mivé törpült önnön kiábrándultságom búval megrakott szekere.Lágy mezők érintésével játszadozom, holott csak a kopár tér egysíkúságát szeretném némileg átfesteni.Kezembe veszem magam mellől az infódoboz kapcsolóját, lássuk mit is locsol bűzös bendőjéből a nagyvilág.Kúszik, mocorog a hang és a fény, lágyan összeállnak valamiféle borzalommá, hogy rontását táplálja bőröm védtelen kis sejtjeibe.
Mozdulnék...ujjaim nem reagálnak, letért a parancs a megszokott pályájáról és eszeveszetten kering most bennem.
Alig hallhatóan mordul egyet, karistolja vékonyka sebcsatornáim, fájjon...fájjon hát.
Merengenék de minek, elzárom a médialádát morcosan megrázom fejem és visszahull a függöny.
Csak a sötét kocogtatja értelmetlen kakastollát a szú rágta domboldalon.
Tedd hát s teszem én is dolgom csókot nyomok ráncos orcájára, megragadom maszatos ujjait és elindulunk a semmi lejtőin...

Vérvirág

Nem tudom ha futok, hogy hova s meddig visz majd lábamnak nyoma!

Ezer arccal szélesen vigyorgok, gúnykacajok közt szelíden vitorlázok, pompás fregattom déltengeri csücskén, víztelen tejutak néptelen csöndjén.

Lehetnék kalóza az égi zivatarnak, miből gennyes kelése fakadna a harmat, lehetnék árva ki önmaga maradt, a sírástól kipirosodott homlokomon a boltozat, lehetnék... lehetne...

de minek? ha már az embernek élni sincs ereje.

Feltűzött szemöldökkel elheverek kurtán, a virágok közt egy pipacsnak szirmán, szállnak körbe vad darazsak, fullánkjuk belém döfik, most nincs jobb dolguk.

Fekete tőről vajon mi más is sarjad, kiszáradt kóróval vajúdik a tegnap öklend mélyeket, hogy az erdő is megrémül...kinyíló bimbóból lassan földre perdül, had lásson újat had lássa a világot,a gonosznak arcát a csúfos vérvirágot.

Utolsó tánc

1. 
   

Hideg pengék táncolnak ereim langyos vérével
Lassan, kecsesen ringatóznak a fanyar dallamra
Egymásba folyva sodródnak a zene ütemével
Megannyi érzés szakad közben parányi darabra

Lágyan buggyan ki,félve néz a vakító messzeségbe
Majd egyre bátrabban tör magának utat a távolba
A hideg valóság kurta talajára, lassanként csepegve
Elhagyja testem, rekedve evvel egy újabb csapdába

Óh te mennyei érzés, a kábult valóság borzalma
Mi most körbefont s nem enged szabadulni magától
Diktál az ütem, egy lépés jobbra egy lépés balra
Gyöngyöző emlékek sorra buknak le a vászonról

Érzem elhagy erőm...fáradni látszom
Kimerített e szabadság, mit fel sem foghatok
Vajon valóban megtettem e vagy csak játszom?
Mire e kín mit valójában magamnak okozok?

Vége.Ez az utolsó tánc volt kedvesem, vége
Nincs többé szerelem, nincs többé remény
Fogyatkozik látásom,homályos a kép széle
Megnyugszom hisz látom, sietve jössz felém

Lebegni látlak hófehér kitárt szárnyakkal hátadon
Puhán érinted meg fagyos,félelemtől eltorzult arcom
Magadhoz ölelsz, mintha te is éreznéd bánatom
Mégsem vehet Tőled el, már semmilyen hatalom.

Gehenna

Felszántott aggyal lebegve a káromlás horizontján, zubogó lángnyelvek méretes pörölyszerű csapásai között...elveszetten a tévutak burjánzó meredélyein.

Látva a percet mely óriáskerékként írja le elipszis alakú pályáját.Ganajtúró bogárként hányja maga elé a letört szélű időt, hogy úrrá legyen agyát elborító őrületén.Fekete minden, a nappali sistergés hirtelen hanyatt dobja magát és jajveszékelve üríti gyomra tartalmát egy aranyozott szélű pöcegödörbe.Hisz ez maga a bolygó amin élünk....

A mi kis undorkeltő lakóhelyünk...ilyenné tettük.

Talán így érezzük jól magunkat.

Körbe körbe hordoztatjuk, cipeltetjük magunkat a távolba sikló turistajárattal s közben eszeveszetten oldjuk ki fényképezőmasinánk vértől meredő szemgolyóját.

Készül az utókornak is valami...a panorámás busz ablakából

Revelation

Felszakadt az ég vászontarisznyája s kiapadhatatlanul zúdult alá mennykövének szikrája.Bégető darvak öklömnyi hurkákat formáltak a levegő parittyaszerűen kilőtt boltozatán.

Megesett, hogy eljön a világvége vagy ki tudja meddig játszuk e roncsderbyt még....

Törött szélvédőn át hancúrozik szemünk s a végtelenre tört képet próbáljuk összeilleszteni.Tövig benyomott gázpedál, egyhelyben mozdulatlan, mégis haladunk.Egy olyan világ felé mely hivatalosan már rég nem létezhetne.Leháncsoljuk saját magunk, kifeszítve a redők nyújtotta ólomzápor esőben.Elvesztünk azt hiszem...

Talán adhatok még egy esélyt a menekülőknek....

A körfolyosó homályában

Genesis 6.4

Elkezdődött....

Feltépte szemfedelét a rosszmájú világ, hogy átkát hintse óvatlan alattvalóira kik fogantatásuk pillanatát megemészteni képtelenek.Éget a vágy, rút csarnokán vezet a végtelen üdvösség képlékeny, diadalittas hadserege.Megy, hogy győztesként hirdesse egy megbomlott elme végakaratát.Gomolygó vérfoltok pengeélű borostáin bandukló elcsuklott győzelemkurjantás....

Véget ért egy hold...

Jöhetne egy újabb, másként említve a napot mely homályát veszíti.Felpöndörödött hajnal okádta ki első kakaskukorékolását, jelezvén ez más lesz, vagy csak a megszokás, nincs már ki emlékezhetne rá.Elveszett minden felfújódott tudományos babona, naptári bejegyzések...

"2007 ápr.22 :Ma is felrobbant egy atombomba..."

Jönnek majd az "óriások" csodálkozásra késztetve az egyszerűséget mi oly konokul hajtja a hétköznapi embert.Hol van a megértés cseppnyi hajtása?

Hol fakad a tő melyről szeretet gyümölcse hirdeti igen létezik a jövő?

Hol....?

Genesis

"Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.”