Nyughatatlanul

Mondd, mit érsz vitéz?
ha kardodba dől a megpendülő idő
S lába kél, a sosem volt tegnapnak
Szavakat búgtál Istennek, angyalnak
Válaszát vártad a fel nem tett kérdésnek
Kik ők kik meghaltak? miért is éltek?

Mondd, miért ítélsz?
mások szavából hulló fércelt hangokból
Magadra öltöd, majd nézed a tükörben
Szerepet cseréltek e kopottas ködmönben
Látni vélted vázát, a megbomló időnek
Lepattanó szilánkját az el nem dobott kőnek

Mond, mit kérsz építész?
ki bontottad sorra, meggyengült létemet
Hazugsággal ragasztva eldugott szegletét
Megdöntve tűhegyen imbolygó tengelyét
Keresztel tetején, démonoktól félve
Bukott életedtől jutalmat remélve

Mondd hát ki végre!
mielőtt tanítvány lesz a mesternek ítésze
Lezárulhat ott a végbe vesző, időtlen lét
Búcsúzóul gyalul rám, pár maréknyi torz igét
Míg a lehelettel, mint minden reggel
Tovább szállok...s nem kelek fel.