Forgó

Szorítja a lelkem, kihűlt pernyében
ólomgőzben pácolt, hazuggá kovácsolt
arcom szőtte gnóm mosolyt

Halottnak hatott, most mégis marad ott
maszkom az éj, gőgös és kevély
éli ki önnön színpadi vágyát

Rongyon a folt, jobb sose volt
tejbegríz illatú, tisztátalan fattyú
mocskolja be szajháknak ágyát

Hányásban gyöngy, úgy csillog e gömb
zárja magába, ölének bugyrába
fuldokló emlékben egykori társát

Fejemben zsongott, mint félrevert kolompot
hittem, hogy barát, gyomláltam igazát
szavak dudváján szélízű szárát

Miután otthagyott, szitkokat okádott
süppedt bőrömbe, szavának bilincse
marta ki látásom rothadó vázát

Elégett keretben, korommá dermedten
Felemás álomban, magammá változtam
riadtan csókoltam tükörképem párját

Most ím mégis, vihetem hát végig
ajándékba kapott, üvegszín gyásznapot
hátralévő éveim csengő koloncát