A lét kérdései

Mikor a lélegzet utat tör a múltba
És az érzés, mint kitépett szárnyú angyal
Toll ruhába bújva, mint mezítelen csupaszság
Hajtja fejét a megkövült remény vánkosára

Hol a megdermedt pusztaság szikes talaján
Mint torokból feltörő sűrű gennyes váladék
Kiköpve ott feszeng az élet értelmét kutatva
Én közbe szüntelen e bűnös testet átkozám

Mondd a sebekből feltörő kitépett fájdalmak
Hova bújhatnának? Hova hol nincs félelem?
Egy rezzenésnyi nyugalmat kérek csupán
És ha majd meghalok vedd vissza irgalmad

Vedd hát minden cseppjét elhunyt életemnek
Mi sóhajként szállt a magas fellegek felé
Mégsem tört át gátat, csak hullt alá szüntelen
Mérgezve a földet, melyen többé nem lépkedem