Nélküled

A percek majd úgy morzsolódnak el
mint száraz kenyér a vándor gyomrában
S az idő már mit sem számít
Hisz az órák tétova kattogása
Kong halkan egy szívritmusnyi dobbanásban

Menekülőre fogva iszkol tova messzire
Hol a napok fénye csak tompán elborul
Nem számít már semmi
Nincs olyan hogy létezés
Szemed a tükörkép miben lelked íve feltolul

És e perc vagy óra …talán egy eljövendő nap
Törött szilánkként száz darabban egyesül
A pillantás mi fényt hoz
A sötét, fakó ürességbe
A görnyedt test az ifjonti vágytól újra megfeszül

A lét kérdései

Mikor a lélegzet utat tör a múltba
És az érzés, mint kitépett szárnyú angyal
Toll ruhába bújva, mint mezítelen csupaszság
Hajtja fejét a megkövült remény vánkosára

Hol a megdermedt pusztaság szikes talaján
Mint torokból feltörő sűrű gennyes váladék
Kiköpve ott feszeng az élet értelmét kutatva
Én közbe szüntelen e bűnös testet átkozám

Mondd a sebekből feltörő kitépett fájdalmak
Hova bújhatnának? Hova hol nincs félelem?
Egy rezzenésnyi nyugalmat kérek csupán
És ha majd meghalok vedd vissza irgalmad

Vedd hát minden cseppjét elhunyt életemnek
Mi sóhajként szállt a magas fellegek felé
Mégsem tört át gátat, csak hullt alá szüntelen
Mérgezve a földet, melyen többé nem lépkedem

Gondolatok

 

E megrepedt szív mi belül itt ketyeg
Nem ismer embert, se istent se órát se perceket
És napok sem telnek csak késhegynyi pillanat
Porlik el létezés …foszlik szét a gondolat

Midőn a szebb napok, mint borongós felleget
Festik át a mennyet és zúzzák szét az eget
Körbefon a bánat kapaszkodik oly makacsul
A lehulló bús eső arcomon sűrű könnyé alakul

És ott, ott hol a ketyegő szívbe maró percek
Mint dobot mit a vad zene ritmusára vertek
Péppé zúzzák az órák és a vergődés végén
Egyedül állok érzéseimmel a világnak végén

Menekülés

 

Az elveszített évek a ráncok az arcomon 

Meghasadt a szívem, szivárog a fájdalom 

A falak is körbe fognak

Az ajtó is rég bezárt 

Az üresség érzem bennem  újra utat talált

Menekülnék 

De vissza ránt a valóság 

Menekülnék 

Ez egy érzéki csalódás 

Menekülnék 

De nincs már vissza út 

Menekülnék 

Ez egy érzelmi hullámvasút 

Nincsenek már illatok, nem látom az arcodat 

Csak egy újabb nap egy újabb éj mit felfal a bűntudat 

A jövő is régen elmúlt 

A múlt még sosem volt

Elmosódott emlékeimben minden csak üres folt 

Menekülnél

De nincs már valóság 

Menekülnél 

Mégsem vonz a szabadság 

Menekülnél 

De nem vezet sehova út 

Menekülnél 

De szívedben a fény, a fény már rég kihunyt 

Első találkozás

 

Egy újabb hasadás egy újabb gennyes heg

Két dobbanás közt pirosas lötty csepeg

Pumpálja gyorsan hogy éljek! Éljek még ma 

De ha volt is tegnap... az is a jövőm kudarca 

Ott volt egy érintés és az édes nektár illata 

Egy mosoly egy ölelés egy csók, borzos kis haja 

Szeme volt a térkép, mutatta a vágyat 

Egy pillanatra hittem amit fogok az isten lába 

Elégtem ott, abban a végtelen percben 

Fuldoklom a magányban, elvesztem a hitben 

Nincs már tegnap és nem jön el a holnap sem

Csak csend maradt itt s a remény mi elfér tenyeremben

Vége dal

 

Mikor vége a világnak 

és már nincs olyan, hogy valahová 

Mikor nem jön el a másnap 

és már szavak sem szólnak többé 

Mikor a nap is oly hidegen süt 

és már fojtogat az elmúló idő 

Akkor majd vége lesz  

De addig csak egy újabb nap 

akkor majd vége lesz 

S jön egy újabb, újabb elmúlt nap

Látod vége lett a világnak 

és már nem vezet sehova sem út 

Látod a tegnap is úgy elmúlt 

és már csak a könnyeink a tanúnk 

Látod ez már nem lehet egy új világ 

és már a holnapot sem éljük túl

Hisz már vége lett 

és már nem lesz újabb nap 

Hisz már vége lett 

és nem lesz újabb nem jön újabb nap.

Széttépve

 

Egyedül vagyok, már árnyékom sem követ 

Megszáradt só borítja arcom 

Mereven bámulom a megfonnyadt eget 

Testem még aprókat reszket 

S okád ki gyomrából a fájdalom 

Forgasd meg törőd lelkemben 

Hisz szívemben van még pár csepp vér 

Ha egy is marad az úgy már mit sem ér 

Döf belé százat, akár ezret 

Folytasd csak hisz mindig is ezt tetted 

Facsard ki szárazra, mint egy koszos rongyot 

Vesd kutyák elé akár a koloncot 

Marcangolják bátran a büdös húst 

A széttépett darabkákat szedd majd össze 

S egy óvatos mozdulattal lökd a pöcegödörbe 

Hints rá hamut, temesd csak el bátran 

Mélyen a föld alá többet ne is lássam 

Szűnjön meg dobogni, szűnjön meg hát végleg 

Rothadjon el akár a szemét kupac 

Majd rágják el és hányják ki a férgek.

Utolsó napok

 

Ezek már az utolsó napok 

A vég nélküli percek 

Egy kietlen világ, pusztulása vár 

Ezek már a utolsó szavak 

S a mozdulatlan testek 

Önmaguk falát, már nem törhetik át 

Fekete eső mossa el arcomról a ráncot

Amit az idő festett végleg rá

Ezt a végtelen szomorúságot

Fekete könnyek siklanak arcom barázdáin

A halott jövőt hozza el az elmúlás óráin

Ezek már az utolsó hangok 

Mik a végtelenbe vesztek 

Üres némaság, hangtalan kiállt

Ezek már az utolsó lapok 

Az utolsó keresztek 

A hitem hídjain senki sem jut át 

Fekete eső mossa el arcomról a ráncot

Amit az idő festett végleg rá

Ezt a végtelen szomorúságot

Fekete könnyek siklanak arcom barázdáin

A halott jövőt hozza el az elmúlás óráin

Tél

 

Ahogy a sötétség felemészt körülöttem mindent 

Úgy tűnik el a valóság 

Ahogy a fényben  már nem találom az istent 

Hitét veszíti az imádság 

Ahogy a félelemtől reszket bennem minden 

Úgy törik meg a boldogság 

Mindig eljött a tél 

Ahogy közeledtél

Mindig eljött a tél 

Ahogy közeledtél

Felém 

Miért keresem még mindig azt ami nincsen ?

Illúzió vagy vagy csak látomás?

Miért aludjak ha nincs aki álomba hintsen?

Árnyékok harcolnak szobám falán 

Lehet, hogy élek de az is lehet, hogy mégsem 

Rég elmúlt már az örökkévalóság 

Mindig közel a vég 

Ahogy közelebb érsz 

Mindig közel a vég 

Ahogy közelebb érsz 

Felém 

Mindig eljön a tél 

Ahogy közelebb érsz 

Felém 

Felém 

Szív

 

Olyan messze még a holnap 

Olyan távoli lett a múlt

Fáj a jelenben élnem 

A fájdalom vissza húz 

Megragadt holnapok jönnek 

A fuldokló idők között 

Ma már nem hullajtok könnyet 

Csak elbújok 

Vörös szemeim mögött 

Még fáj

Még vérzik

Még lüktet

Ez a kifacsart szív

Félek, hogy nem lesz többé holnap 

Félek, hogy elfoszlik a múlt 

A jelen már nem hoz semmit 

Az üresség összezúz 

Felszáradtak a tegnapi könnyek 

Csak a keserű íz maradt 

Ma már nem idézek meg több szörnyet 

Csak sírok még 

Kicsit hantjaim fölött 

Úgy fáj 

Úgy vérzik 

Nem lüktet 

Ez a teljesen 

Teljesen kifacsart szív 

Érzékelés

 

Egyedül szorongok

egyedül reszketek 

Hideg verejték fut végig a hátamon 

Egyedül magamban

Úgy érzem elveszek 

A tegnapi gond még itt ül az ágyamon

Egy rideg világban 

Valahol megreked

A lelkem szétszakító őrült fájdalom 

Nincsenek nappalok 

És éjszakák sincsenek 

Egy élet nélküli világot álmodom 

Ne csókolj újra 

Ne számold a perceket 

Az idő magányával én is távozom 

Egyedül szorongok 

Egyedül reszketek

Egyedül bolyongok

Egyedül elveszek 

Egyedül végleg elveszek 

Merülés

 

Ez még nem a halál de nem is az élet 

Minden nappal rövidebb a lélek 

Hideg közöny, jéghideg utálat

Halál táncot jár velem a bánat 

Megkötözve, szárnyak nélkül 

Porban csúszva , míg legvégül

Egy meztelen,csupasz váz marad 

Hol van vége? hogy ér majd véget?

Minden elmerül a feledésbe 

Mi lehet majd, mi jöhet még?

Úgy is elnyel mindent a sötétség

Azt hittem valóság pedig csak látszat 

Éles fények csupa káprázat

Fekete függöny mögött fekete árnyak

Miért állok háttal a valóságnak?

Torz mosolyok, gúnyos arcok 

Csuklómon még vérző falcok 

Hogy lett vége? hogy érhetett véget?

Mikor süppedtem a feledésbe?

Lesz e majd, eljön e a vég?

Elnyel engem is a sötétség?

Ki vagyok én?

Nehéz a levegő mi kering tüdőmben 

Nehéz az élet mi vár még rám 

Kevés már a hitemet földön hagynom 

Egyre növekszik a távolság 

Ki vagyok én?

Egy rabláncon hagyott 

Ki vagyok én?

Egy félig megfagyott

Egyedüllét 

Elég a halál ami vár a világban 

Miért van ennyi szomorúság?

Miért kell mindig egyedül fáznom?

Miért ilyen illékony a boldogság?

Ki vagyok én?

Kit Isten eldobott 

Ki vagyok én?

Egy fel nem oldozott 

Keserűség 

Mondd, mit látsz!

 

Ahogy a hold felkel s fénye beborítja a tájat 

Csak a romló szürkeség csak az üres pusztulás 

Foltos ablakok mögött, sötétre festett fátylak

Csak egy újabb ébredés csak egy napfogyatkozás 

Mond mit látsz ha rám nézel talán ugyan azt az álmot?

Amit a tükör vetít vissza rám ha az elmúlásom várod 

Mond mire vágysz ha átölelsz s csak a hideg testem érzed?

Amit a félelem szült rettegés folyton újra éleszt.

Ne veszíts el !

Ne veszíts el !

Ahogy a penészes falak, majd rám omlanak végleg 

Csak a kínzó látomás csak a gúnyos megvetés 

Szennyes nappalok között ,megrekednek az árnyak 

Csak a meg nem érkezés csak a múló távozás 

Mond mit látsz ha rám nézel talán ugyan azt az álmot?

Amit a tükör vetít vissza rám ha az elmúlásom várod 

Mond mire vágysz ha átölelsz s csak a hideg testem érzed?

Amit a félelem szült rettegés folyton újra éleszt.

Ne veszíts el !

Ne veszíts el !

Ébredés után

Csak nézem, ahogy lábnyomod itt marad
S reggelente csendben ásít a tudat
Időzik tekintetem kusza kis hajadon
Míg a párnahuzat árnyát megtöri a neon

Tested még otthon, kávégőzben fürdik
Szappanoz a tejhab mi tetején képződik
Halkan mozdul lépted, szinte alig hallom
Tükröződik másod egy kóbor energiaponton

Pillámat lesütöm, míg fényed betölti a szobát
Árnyként osonok, úgy bújom szemed sarkát
Léptedben lépek, szememmel ölellek
Vágyom a szóra, mik ajkaid gejzírjén feltörnek

És hívogatsz szüntelen, mint virág illatos nedve
Nyíló szirom ajkaid nektárjának kelyhe
Ugye holnap is láthatlak, egy rövidke kis percre?
Hogy e képeket összefűzzem egy végtelen tekercsbe.