Ébredés után

Csak nézem, ahogy lábnyomod itt marad
S reggelente csendben ásít a tudat
Időzik tekintetem kusza kis hajadon
Míg a párnahuzat árnyát megtöri a neon

Tested még otthon, kávégőzben fürdik
Szappanoz a tejhab mi tetején képződik
Halkan mozdul lépted, szinte alig hallom
Tükröződik másod egy kóbor energiaponton

Pillámat lesütöm, míg fényed betölti a szobát
Árnyként osonok, úgy bújom szemed sarkát
Léptedben lépek, szememmel ölellek
Vágyom a szóra, mik ajkaid gejzírjén feltörnek

És hívogatsz szüntelen, mint virág illatos nedve
Nyíló szirom ajkaid nektárjának kelyhe
Ugye holnap is láthatlak, egy rövidke kis percre?
Hogy e képeket összefűzzem egy végtelen tekercsbe.

Memoár morzsalék

Úgy számoltam, mintha telne
S az élet megannyi terhe
Markomban...ott dobogott markomban.

Közben sodródtak a percek
És mi tőlem csak tellett
Kevés...nagyon is kevés volt.

Imitáltam, mintha élnék
Lélegeztem mivel kérték
Tőlem...ezt várták el tőlem.

Mivel mégsem lettem semmi
Életemből elég ennyi
Lezártam...föld alá zártam.

És ma már csak bomló lélek
Támaszkodám szövetének
Időnek...a múló időnek.

Dombok alatt apró hantok
Oszló bőröm, porló csontok
Suttogok...halkan suttogok.

Hiány helyett

Alkonyat búj ruhád alá
kereng illatod orromban
ujjbegyem siklik-szalad
csókod csobban ajkamban

Gyermekin szikrázik szemed
csak bámullak szüntelen
mohón fal fel tekinteted
majd a vágytól felrobban

A szilánkok, mint hópihék
olvadnak szívem gleccserén
óceán vált a kis patakból
benne csónakázunk, Te meg én

Visznek hullámok messzire
oda, hol csak ketten leszünk
végtelen és eggyel több
míg a semmiben elveszünk.

Szerelmes vers

A házak közt újra hígul
Várd meg, míg újra indul
Magadban

A test, mely lelked háza
Bőröd alatt csontod váza
Akartam

Hogy, csókod még újra égjen
Forrjunk fel egy ölelésben
Közösen

Kezed, majd az arcomra teszed
Hagyd, majd az érzés vezet
Egészen

S ha eljutunk az öröklétbe
A pokolból a menny tüzébe
Elégünk

És végül még szemtől szembe
Emlékszem a legszentebbre
Mely Te voltál.

Lét

Olvadék a testnek bája
Összefűzve felleget
Torkon ragadt tegnapokban
Festettem át hitemet

Tálba töltve, megpödörve
Kanál ráncán siklik el
Gordiuszi gyomorgörcsbe
Garat táján akad fel

Szottyadt savban kaparászik
Teste árnyként illik el
Hulladék hús palotáján
Siklik át egy hópehely

S ha véget ér a létnek bálja
Lezárják a részleget
Fodros kapuk csengőszóján
Megmérik a mérleget.

S&M

Mindenki meghal, megszökik az élet
nyelvem karimáján, mint olajos filcréteg
szakad fel a bánat s gyűlik halomba
szavaid mik eltörtek, robbannak arcomba

Válik el a bőr a megbarnult hústól
szakad szét az érfal a poshadó lúgtól
csókod szaga áramlik és bomlik el fülembe
bűzlik benne lelkem, mint vizeletben ázó zsemle

Ostorodnak villáma s ahogy tűsarkad sebez
lánc harap csuklómba , nyaldossa a heget
de mi végre a fájdalom?! már nem érzek semmit
hisz rabszolgád voltam, és maradok is mindig.

Vegyi

Mész égette váza a testnek
függőség ölel s hevít
bugyogva osztódik a létben
a sár szagú, savanyú kenyér

Illatod osonva lobban
hátamon csobban nesze
úszik hangtalan, gerincemen
s fürdöm én is ővele

Holnapnak emléke füstöl
langyos még a testetlen parázs
kést merít és ölelve csókol
fullánkjával a lódarázs

Támolyog hitem a súlytól
szememen stigma őrködik
félem bíz a gonoszt
és múltamat őrző orkjait

Száguldva szippant a mámor
most, hogy a lelkem testet ért
hamuból épült e gyermek
mit hamuvá bont el e földi lét.

Kesergő

Nincs semmim, csak egyebem
morzsává lett kenyerem
mond Istenem, miért van ez?
mond Istenem, miért van ez?

Kötéllel a nyakamon
hogy élhetnék szabadon?
mond Istenem, hogy lehet?
mond Istenem, hogy lehet?

Kérgessé vált tenyerem
Ránc folyókban fürdetem
mond Istenem, élet ez?
mond Istenem, élet ez?

Megszültek, hát itt vagyok
Leülök...és meghalok
mond Istenem, érted ezt?
mond Istenem, érted ezt?

könny levesből kortyolok
vagy jóllakok vagy koplalok
mond Istenem, látod ezt?
mond Istenem, látod ezt?

Utolsó nap... teremtőm
földi testem, temetőm
jaj Istenem, végem lesz!
jaj Istenem, végem lesz!

Tinta

Nézzük hát
tollamból mi csorog
némi tinta
és kifacsart gondolatok.

Remegni éreztem
megfonnyadt kezem
nem voltam vétlen
hogy túléltem a jelent
szúrt még a fény
s töppedő epém
zöld tartalma forgott
emésztve fel a foltot
keservben bontotta el
a genny szagú pehely
tölteléke volt testnek
szorgosnak s restnek
üledék a velőből
reszelt ízű jövőmből
míg a tornácon lógtam
egy rozsdás torzóban
kémleltem a tájat
az egyetlen fűszálat
hamuban forogtam
hidegben, langyosban
s az élet, mi elfogyott
tollam szárán kongott
torkomnak harangján
folyt el utolsó csepp
tintám.

Mondóka

Kicsiny lepke megpihenve
Kezemen landolt pihegve
Szomjat oltva, sós cseppeket
Nyaldosta a kézfejemet

Óceánon, hegyen át
Vitte szél a batyuját
Szárnya alatt, szél Úr szaladt
Alig repült, mégis haladt

Napestére hazatérve
Szirompárna közepébe
Átkarolva fáradtan
Hozzád repült álmában

Búcsúzó

Meghalni jöttem hát
S hogy, feladják a kenetet
Temetni a jelent
És semmivé lett nevemet

Körvonalam megrepedt
Párologva illan a szó
Szivárogva pislákol
A tombolán nyert koporsó

Elhajlik a célkereszt
Benne saját arcom
Elváló hús, bőrlebeny
Szárad csak a hanton

Körmöm alatt piszok ül
Pipázgat a tornácon
Vér helyének őrzőit
Tartom vissza láncon

Földet öklend a garat
Tüdőm bogarak hazája
Lámpást gyújt a képzelet
A múlt ázott aurája

Nincs más, csak a köszönet
És profilomra égett mosoly
Kés futott át ajkamon
S egy marék szőlőcukor

Búcsúra hajlik a kéz
Törött csonkok szilánkja
Utolsó emlékként vésetve
Az elrothadt kopjafába

Köszönet

Két igen, kiket kötött a nem
Ismerős érzés, mégis ismeretlen
Fájdalmas ím, mégis oly badarság
Mint csókolni azt kiből süt a hazugság

Évek voltak, hosszú hosszú évek
Őrlődtek pofonok alatt, porrá a remények
Ez a balga szív, vajh miért is szeretett
S mondta ki egykor boldogan nevedet?!

Rohantam hozzád, csókodra vártan
Hevesen dobbant e hús a bordámban
Ám, most szivárog belőle, valami lé
Szavaddal döfködtél s szakítottad ketté

Mégsem bánom, okultam hát belőle
Milyen az ördög arca, angyalnak előtte
Hibám okán, mint tűnek fokán
Furakszom át s eme boldog órán
Szabaddá lettem, bilincseid után...

Egy halott blogbejegyzése

Legelső, utolsó

szomorúfűz koporsó

skatulyányi rekeszében

mésszel kennek

fel ne keljek

hangom tartják

úgy altatják

furulyáknak zokogását

ürességből merítem

Csendnek cseppje

robban neszbe

félelmemet legyezgetve

szólna szám

dadog csupán

agyamban lötyög

e rothadó lötty

miből kortyolok

ha szavakra szomjazok

mert magamnak

társa vagyok

Van kiadó hely

s hosszanti delej

északtól-délig

a földtől az égig.

Csak érzés nincs

az ott maradt.

Illatok sincsenek

mosoly sincs…

elmegyek

Zeng a kórus

egy üres trónus

fakó koronáján

kánonban dúdolják

Ég Veled! Ég Veled!

Forgó

Szorítja a lelkem, kihűlt pernyében
ólomgőzben pácolt, hazuggá kovácsolt
arcom szőtte gnóm mosolyt

Halottnak hatott, most mégis marad ott
maszkom az éj, gőgös és kevély
éli ki önnön színpadi vágyát

Rongyon a folt, jobb sose volt
tejbegríz illatú, tisztátalan fattyú
mocskolja be szajháknak ágyát

Hányásban gyöngy, úgy csillog e gömb
zárja magába, ölének bugyrába
fuldokló emlékben egykori társát

Fejemben zsongott, mint félrevert kolompot
hittem, hogy barát, gyomláltam igazát
szavak dudváján szélízű szárát

Miután otthagyott, szitkokat okádott
süppedt bőrömbe, szavának bilincse
marta ki látásom rothadó vázát

Elégett keretben, korommá dermedten
Felemás álomban, magammá változtam
riadtan csókoltam tükörképem párját

Most ím mégis, vihetem hát végig
ajándékba kapott, üvegszín gyásznapot
hátralévő éveim csengő koloncát

Nincs itt, pedig hívtam

Szétesőben, minden vad álmom
Sminkel egy díva a díványon
Púderfelhőben a sarkon a téren
Lámpafény hortyog az erkélyen

Belépő helyett, majd félre lépek
Csókjaid rossz ízű sötétek
Fodrozó hullám a műanyag hullán
Ma is elalszom, ideje korán

Legyintek egyet az időtlen térbe
Sebaj, még jó lesz az ebédbe
Száraz sercliket majszolunk mellé
Biciklivel megyek, újra magam elé

Rendeljünk vagy csináljunk rendet
Lázadjunk vagy kérjünk kegyelmet
Asztalon bábuk, markolják ujjak
Nyújtsuk ki hát, a tétova nyugalmat

Topogva egy helyben, aprót ropogva
Aprópénz csörren a pénztárba
Lehetne persze, de mégsem lehetne
Hogy versemet, ne fejezzem be.