1.min 3.sec

Megannyi vonagló álom rémképként tüsszent vontatott emlőmbe s a harmatos végtelen üszkösen lehel kormozó fáklyaként. Sírboltom megreped, mint édesanya magzatburka csorogva csörgedez szivárgó lantok vajúdó húrjain, hol törött ujjak kísérik zenénk kántáló ritmusát. Bumm-bumm robbannak emlékeimbe vonyító kölyökkutyaként ki üvegvirágok éles szirmain sebzett talpát nyalogatván véres patáit, majszolja a boldogságtölcsér kupolájában beszűrődő fénynyaláb ölelésében. Rothadó húsok pikáns illata lengi át öltönyöm legfelső fokát matrózként bontva csáklyát, szigonyoz felpuffadt hullám bomladozó neszébe. Előre az óceán süppedt völgyébe hajómat gúnyos kacajok ostorozzák pihentetőn, hajtom oldalvást fejem. Így nem látok legalább… Szemhéjam ernyedten himbálódzik mitikus tengelyén befogadva a valótlant a lehetséges nem létezőt. S hogy a határvonal merre kóborol csillagok szekerén szikrákat parittyázva?-senki nem tudja. De mégis létezik!
Bennünk…
A félelmeinkben… A könnyeinkben… Az álmainkban… A szenvedésben…
Abban a kusza jóleső fájdalomban, ami riaszt, mégis oly erővel magával ránt képtelen vagyok a védekezésre. Itt a páncél mit sem használ s az akarat az elszántság is oly csekélyke mértékben számít akár a boldogság. Rútul delejez, körbetáncol, míg idegpályám mészköves hullámai nem röptetik vágyaim foltos elkóborolt manóit avas templomok gyóntatószékébe, hogy faggatózzanak, gyötörjenek. Én csak ülök sötét némi gyolccsal összetákolt padomon, ujjaim összekulcsolom. Imádkozom… Tartson örökké-e kín mely életem része lett. A világot mely oly gonosszá s törtetővé lett, az iszonyt, melyet beteg képzeletem nem mer befogadni.