Mindig meghalok újra, és újra
Édeskés emlékek hervadó koszorúja
Minden levél egy, egy lehulló álom
A földre pottyan, s nézi magát
a széthullott szilánkon
Nézi magát...a megrekedt perceket
Süllyedő valóságban a villanó testeket
Széttört az arc, nem lehet újból eggyé
Egyesül tekintetében porhanyós egésszé
Mi arcán egykor oly kuszán csordogált
Mosolyán néha néha meg megállt
Most fakóvá vált, mint a virágok szirmai
Hullanak sorban, akár életem napjai
Lassan komótosan, nehézkes könnyeim
Áztatják a földet és be nem gyógyult sebeim
S ha a túlvilág hollója, vállamra telepszik
Elindulok az úton, mi lassacskán felsejlik
Oda, ahol minden könnyebb lesz, mint a jelen
Szeretet nélkül is könnyedén elviselem
A fájdalmat, mi életem hátralevő részét kitölti
A részvét lesz takaróm, mi nyelvét rám kiölti
És esténként nem hiányzik majd, az a szépséges arc
Mit, ha nem láttam, akkor is könyörtelenül felkavart
Megfesti a dühödt ég bíborszín festékével
Had lássam utoljára,...egy halandó szemével
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése