Nem tudom ha futok, hogy hova s meddig visz majd lábamnak nyoma!
Ezer arccal szélesen vigyorgok, gúnykacajok közt szelíden vitorlázok, pompás fregattom déltengeri csücskén, víztelen tejutak néptelen csöndjén.
Lehetnék kalóza az égi zivatarnak, miből gennyes kelése fakadna a harmat, lehetnék árva ki önmaga maradt, a sírástól kipirosodott homlokomon a boltozat, lehetnék... lehetne...
de minek? ha már az embernek élni sincs ereje.
Feltűzött szemöldökkel elheverek kurtán, a virágok közt egy pipacsnak szirmán, szállnak körbe vad darazsak, fullánkjuk belém döfik, most nincs jobb dolguk.
Fekete tőről vajon mi más is sarjad, kiszáradt kóróval vajúdik a tegnap öklend mélyeket, hogy az erdő is megrémül...kinyíló bimbóból lassan földre perdül, had lásson újat had lássa a világot,a gonosznak arcát a csúfos vérvirágot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése