Könnye ébredt rút szombatnak
Repedt trombitáján a szó is hallgat
Halkan üzen a kiégett fanfár
Dér csillámlik ősz hajszálán
Kék szemével még kapaszkodna
Jobbal ölel, ballal ballag
Apró rébuszok a testben
Osztozkodnak a keservben
S mint partizánok, álltak lesben
Odúlyukban elveszetten
Szőtték hát az aljas tervet
Miképp győzzék le a testet
Mozdulatlan hortyog a tüdő
Válla rándul, miképp az idő
majd hidegre vált s lapozza
az elsárgult falinaptárt
Még lebeg jövőnek záloga
oldódik benne az élet sóhaja
Mit két kéz tart szorosan
Szerelmes el nem múló hévvel,
mint gyeplőt marja
hogy megzabolázza a reményt
Hisz nem engedheti el
úgy szereti szegényt
Arcán siklik ráncos ujja
Szemét is csak pár percre hunyja
le, áldozott fel sok sok évet
boldogságot, reménységet...
S most sötét lett az üres város
Feje alatt horpad a vánkos
Torz utcákon, kanyargó árnyék
Az ágy mellé szőtt roskatag szék
Burkolja már füstfelhőbe
Langyos parázs szürke tükre
Marjon hát...hisz nincs már jobban
Mi fájdalom bolyongna a valóban
Tátongó emlék, a búcsú perce
Zárta lelkét szűk ketrecbe
Jobb lehet csak, mi itt adatott
s itt hagytad ezt a keserű világot
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése