Rege

Sanyarún, lüktetve az izzó
máglya birtokába kiált

ELÉG!!!

Legyen bár rút a bánat
legyen ám halált súgó
búgó hangján, megreped a folt
boszorkány ölbe varrt imát

RIKOLT!

Szennyes szavak omlanak
garatjának véröblös tornyain
ugrik alant az akarat
s terül el, köveknek romjain

Fiam!

Volt egykor e gyászos test
Mit most meredten bambulok
Tőrt döfének szívembe
S én is alant maradok
sorsomnak ím, nem lehetek cinkosa
hullaszagot legyez felém a szó
éget e tűz, mit most iszok
ruhátlan ölbe gyúl a tenyér

ERESSZ!!

Ne érj hozzám szavaddal
méregbe oltott nyelved nyaldos
tapad rám szutykos szitokkal

TÁVOZZ!

Hisz, egymagamban küzdök csak
míg e megbomlott elme él
elfed majdan kóró s tövis
s testemet bontja el, ezernyi gyökér

Imádkozz!

Beszámoló

Halva születtem, minek hát érezni?
Vérem még langyos, szeretném élvezni
Megnézni a percet, kívülről magamat
Lágyan elbomló, emlékkép ma alatt
Bontok egy emléket, hátha ez szabadabb
Tele van szénsavval, marja a nyakamat
Lenyelem persze, de mégis felbüfögöm
Rossz ízű szellemek, panírban kisütöm
Tetejére habcsók, lezseren rádobva
Langyos kis tűz ég, de testem még akarja
Nyers maradt az élet, szépen megformázom
Csontokkal befelé, nehogy már átázzon
Elmúlik ez is, persze egy nap alatt
Érinteni szeretném, belülről magamat
Szólok a pincérnek, hangom már elvásott
Az Ő szemén keresztül látom a világot
Kórság pusztít újra, én még a büfében
Egyedül úszkálok a kávéscsészémben
Indulok újra, hát ha ez más nap lesz
A postásra várok, azt mondta becsönget
Kortyolok újat, talán ma megbánom
Hogy ébren maradtam, s ez már nem álom
Lebegnek szavaim, annyira édesek
Akár a fruktózban a poláris kötések
Kinyújtott kézzel lépek az ablakhoz
Csukva van ismét, így hogy érek aszfaltot?
Gondolatban gondok, bújnak át kulcslyukon
Egy autó rám dudál, a makettasztalon
Kitérek előle, elvileg megúsztam
A végére csak annyit, mindenkit csókoltam...

Változatok

Lehetnék tudós vagy művészpalánta
Egy megtört zseni, vagy egy üvegnek szilánkja
Sznob gentleman vagy akár milliárdos
Zakóm Versaci a lelkem viszont sáros
A szélben a csendes hang
Vagy a leheletben a pára
Egy lehulló levél gravitációs pályája
Lehetnék akár, királyok sarja
Vagy egy koldus, ki csak markát tartja
Lehetnék, lehetne, mégis úgy döntöttem
Ebben a világban, nem leszek egyik sem!

Utazás

Szívemben zöld terasz
Csepeg rá torz melasz
Vállamat rángatom
A csontközi járaton
álmodom...
Bérlettel kezemben
Egy formalin teremben
repkedek...
Láncra feszített öleb lett az élet
Trombitálja fájó panaszát
Tompa szeg tartja a mozgó képet
Tűbe feszül rajta ezernyi szilánk

Kösz most már jól vagyok
Hát kenjünk rá harmatot
Pillangót reptetve
Ecettel bekenve
száradok...
Meghajolt valóság
Színpadán forróság
olvadok...
Bilincsbe vert szúnyog szívja vérem
Szárnyai feszítik szét agyam
Indigóval írt légypapíron élem
Megszokott kis szaros álmomat

Álmodj csak vállamon
Én csendben majd ellopom
Krizantém felhőben
Megfeslett ernyőben
szaggatom...
Meghasadt társamat
Ki nyelvemre rátapadt
hallgatom...
Hologram lidércek bujkálnak bennem
Kisértenek minden hajnalon
Örömódát zeng mellé a lelkem
Minden cseppje édes fájdalom

Tisztátalanul

Sár tapadt nyelvemre s a foszladozó viselet
Emlékben őrzi, majd tépi szét nevemet
Sírni hallom, még ha süketté is lettem
Fekete lyuk tátong üres szemgödrömben

Értem én hidd el, csendet iszom én is
Lebernyeg bánatom élet nélküli szintézis
Pupilla már nem reng, a hang is hallgatag
Szobor lett a szóból, véremből könnypatak

Mosnám le arcodat az ott nem hagyott csóktól
De tisztátalan lelkem már nem óv meg a rossztól
Elégtem a fényben s maradtam csak hamu
Árnyként izzok szívedben míg bezárul a kapu

A kulcs elvész majd, a zár is lustán kattan
Feledés tengerének mélyén fuldoklom a bánatban
Lassan húz le az örvény, mégsem menekülök
Elfogadtam sorsom, s szerelmes közönyöd

Sirató

Maradtam ím csendes éter
Agyba kúszó vegyes hévvel
Reményem, mint koldus jussa
Üres tarisznyája lyukas foltja

Próbáltam hát jó szerencsét
Szemrevaló szép menyecskét
Csókot kaptam, lelket loptam
Múltamat, mély kútba dobtam

Hazug szóval, mire megyek?
Hogy én is, hitszegővé legyek?
Nem hagyom meg ezt a kegyet
Könnyem mentén elevezek

Tovább lépek...tovább állok
Emlékezz! mást nem kívánok
Emlékezz rám, hogy ha fáj is
Halál után...s azután is.

ÖNmARCangKÉP

Üres unott órákban tekereg a sóhaj
Elvette mindenem e csendes ízű tolvaj
Ellepett mindent az átokból szőtt felhő
Halálszag terjeng s mint elszakadt gyeplő

Ereszti el hangom, erőtlen üvöltést
Térdre rogyva bámulom az eltűnő tűnődést
Rajta lábnyom, mocskos sáros hegek
Hangtalan esőben, zsoldosként lépkedek

Harcolok magammal, nincs már több ellenfél
Leigáztam a világot és feladtam a végénél
Monoton azt hallom, mit üzent csak a múlt
Fejezd be végre, ezt az elvesztett háborút

F.O.System - Miért?

http://www.youtube.com/watch?v=opoQFwMQyYE

Szótlanul,
Mindentől távol,
Megadva magad a múló időnek,
A hited már elveszett rég,
Pedig volt benned annyi még,
Hogy szállj, de ez már nem elég
Csak fekszel az ágyon
Álmatlanul,
De meghalni lassan és meghalni csendben
Szótlanul,
Már nem lehet,
Mondd, miért teszed,
Ha nem érdekel senkit már,
Hogy mi lesz veled?

Jézust látom, ahogy a sebektől szenved
És hideg ujjak kutatnak benne,
De a könyörgés már nem segít rég,
És a keresztek tövében térdelve még,
Csak várni, csak várni elég

Mert a kés a húsodba vág,
És a tű a testedbe szúr,
Miért nem érted végre meg,
Hogy ezt nem élheted túl,
Mert a tested is csak por,
Amit ha felkavar a szél,
Hát mondd el, miért teszed,
Hát mondd el nekem, hogy miért

Ítélet

Megszületett hát a csend
Torkom mutatója most kileng
Látni vélte, hogy még élt e
S a reszkető csalódottság ítésze
Engedte rá nehéz pallosát
Kimetszve szívéből, annak hazug darabját

Merengő

Karmolt fényén éldegéltem
Hiszen Ő volt csak meg én
a lidércem
Számban alvadt meg a vér
Ízlelgettem mit is ér
ha bevégzem
Gyulladt lelkem tomporán
Ráncosan és ostobán
majd elérem
Mit már oly rég kellett volna
Kötöttem szavaim csokorba
s erényem
Szól majd, recsegve dicsőül
Zengi el, hogy majd megőrül
reményem
Reményt csak mit adhat ajkad
Újjászületik e gyarló alkat
s megértem
Mitől élek vagy mitől halok
Álmot vajon kitől kapok
egészen...

Mint(a)

Hiányzik a kacagás
Mint rémálomból a simogatás
Leszúrt, vérző testtel
Mint festmény a kerettel
Vonat ablakon a szúnyog
Mint a megfeszített Jézus
Mintha önmaga volna
S a mintekből ki se fogyna
Mert a szó, ha szólna
Egy édes hangminta volna
Fülön be és agyon át
Megpendítve egy hanghintát
Kislánykacajjal töltött fánkot
Átfestve szürke mintánk"o"t
Mentos ízű minth cukorka
Hullna tőle fogdarabka
És a fogtündér ad egy érmét
Csak írjam már a végét
Mert szörnyű eme képzavar
Mint aki pont, egy mintát (t)akar.

Re

egyedül szélcsendben
megfent tüskék pamlagán
lehunyom szemem
játék álom vasfokán
megfogom, el nem eresztem
egyedül az egyetlenben
kurta nyelvű szélkirály
adta ki hát parancsba
életösztön sorba áll!
látomásban puskatussal
harcban minden öröm jussal
kulcsom hajlott s az élet
kibújt egy gyermek zápfogán

Ajándék tegnap

Láttam meghalni, tőrrel a mellében

Hisz én döftem belé a tegnapi estében

Ittam a vérét, mohón rázuhantam

Fájdalmát halk szóval lassan kettécsaptam

Kezemben szívével, haraptam nagyot

Köptem ki belőle, mint beoltott tegnapot

Feketén lüktetett mégis fényben ázott

Filterként lógattam a langyos teához

Szavait zártam fakéreg ketrecbe

Savval mártott hangom az övét elfedte

Kérlelő pillái bújtak el másnaphoz

Én ragaszkodtam csak...a tegnapi szeánszhoz

Egyre hidegebb lett s teste dermedtebb

Mellé ereszkedtem az alvadt vér gyermekhez

Loptam még csókot...talán az utolsót

Faraghatok belőle szép díszes koporsót

F.O.System-Utolsó üvöltés

Még most is hallom magamban a hangok zaját,
De a napok között céltalanul, sodródunk tovább.
Még most is látom magamban, a mozdulatlan arcokat,
Ahogy a fájdalomtól bennük, üvölt minden gondolat.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Minden lépésem, oly távol van már,
És megfakult sorok között, minden üresen áll.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Ha bennem elmúlik minden, akkor majd megértem,
Mert közöttük egy halvány képen magamat nézem.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Belső feszület

Nyakadon cikázik tekergő nyelvem
Kígyóként kúszna szádba, hogy társat keressen
Érintésem rázna, mint finom kis áramütés
Szerelmünkből születő, kozmikus kisülés

Vonzó formás csípőd s domborodó melled
Ajkam hívja menten, hogy köztük elveszhessek
Szerelmes ölelésed, soha el nem hagynám
Még azután sem, miután már meghalnánk

Tüdőmből kiszakadó, vadul futó sóhaj
Körbezárja tested s nem lenne oly óhaj
Mit elfeslett szívem mégsem teljesítene
Legyen ez valóság s ne csak egy kitalált
MESE!