Érzékelés

 

Egyedül szorongok

egyedül reszketek 

Hideg verejték fut végig a hátamon 

Egyedül magamban

Úgy érzem elveszek 

A tegnapi gond még itt ül az ágyamon

Egy rideg világban 

Valahol megreked

A lelkem szétszakító őrült fájdalom 

Nincsenek nappalok 

És éjszakák sincsenek 

Egy élet nélküli világot álmodom 

Ne csókolj újra 

Ne számold a perceket 

Az idő magányával én is távozom 

Egyedül szorongok 

Egyedül reszketek

Egyedül bolyongok

Egyedül elveszek 

Egyedül végleg elveszek 

Merülés

 

Ez még nem a halál de nem is az élet 

Minden nappal rövidebb a lélek 

Hideg közöny, jéghideg utálat

Halál táncot jár velem a bánat 

Megkötözve, szárnyak nélkül 

Porban csúszva , míg legvégül

Egy meztelen,csupasz váz marad 

Hol van vége? hogy ér majd véget?

Minden elmerül a feledésbe 

Mi lehet majd, mi jöhet még?

Úgy is elnyel mindent a sötétség

Azt hittem valóság pedig csak látszat 

Éles fények csupa káprázat

Fekete függöny mögött fekete árnyak

Miért állok háttal a valóságnak?

Torz mosolyok, gúnyos arcok 

Csuklómon még vérző falcok 

Hogy lett vége? hogy érhetett véget?

Mikor süppedtem a feledésbe?

Lesz e majd, eljön e a vég?

Elnyel engem is a sötétség?

Ki vagyok én?

Nehéz a levegő mi kering tüdőmben 

Nehéz az élet mi vár még rám 

Kevés már a hitemet földön hagynom 

Egyre növekszik a távolság 

Ki vagyok én?

Egy rabláncon hagyott 

Ki vagyok én?

Egy félig megfagyott

Egyedüllét 

Elég a halál ami vár a világban 

Miért van ennyi szomorúság?

Miért kell mindig egyedül fáznom?

Miért ilyen illékony a boldogság?

Ki vagyok én?

Kit Isten eldobott 

Ki vagyok én?

Egy fel nem oldozott 

Keserűség 

Mondd, mit látsz!

 

Ahogy a hold felkel s fénye beborítja a tájat 

Csak a romló szürkeség csak az üres pusztulás 

Foltos ablakok mögött, sötétre festett fátylak

Csak egy újabb ébredés csak egy napfogyatkozás 

Mond mit látsz ha rám nézel talán ugyan azt az álmot?

Amit a tükör vetít vissza rám ha az elmúlásom várod 

Mond mire vágysz ha átölelsz s csak a hideg testem érzed?

Amit a félelem szült rettegés folyton újra éleszt.

Ne veszíts el !

Ne veszíts el !

Ahogy a penészes falak, majd rám omlanak végleg 

Csak a kínzó látomás csak a gúnyos megvetés 

Szennyes nappalok között ,megrekednek az árnyak 

Csak a meg nem érkezés csak a múló távozás 

Mond mit látsz ha rám nézel talán ugyan azt az álmot?

Amit a tükör vetít vissza rám ha az elmúlásom várod 

Mond mire vágysz ha átölelsz s csak a hideg testem érzed?

Amit a félelem szült rettegés folyton újra éleszt.

Ne veszíts el !

Ne veszíts el !

Ébredés után

Csak nézem, ahogy lábnyomod itt marad
S reggelente csendben ásít a tudat
Időzik tekintetem kusza kis hajadon
Míg a párnahuzat árnyát megtöri a neon

Tested még otthon, kávégőzben fürdik
Szappanoz a tejhab mi tetején képződik
Halkan mozdul lépted, szinte alig hallom
Tükröződik másod egy kóbor energiaponton

Pillámat lesütöm, míg fényed betölti a szobát
Árnyként osonok, úgy bújom szemed sarkát
Léptedben lépek, szememmel ölellek
Vágyom a szóra, mik ajkaid gejzírjén feltörnek

És hívogatsz szüntelen, mint virág illatos nedve
Nyíló szirom ajkaid nektárjának kelyhe
Ugye holnap is láthatlak, egy rövidke kis percre?
Hogy e képeket összefűzzem egy végtelen tekercsbe.

Memoár morzsalék

Úgy számoltam, mintha telne
S az élet megannyi terhe
Markomban...ott dobogott markomban.

Közben sodródtak a percek
És mi tőlem csak tellett
Kevés...nagyon is kevés volt.

Imitáltam, mintha élnék
Lélegeztem mivel kérték
Tőlem...ezt várták el tőlem.

Mivel mégsem lettem semmi
Életemből elég ennyi
Lezártam...föld alá zártam.

És ma már csak bomló lélek
Támaszkodám szövetének
Időnek...a múló időnek.

Dombok alatt apró hantok
Oszló bőröm, porló csontok
Suttogok...halkan suttogok.

Hiány helyett

Alkonyat búj ruhád alá
kereng illatod orromban
ujjbegyem siklik-szalad
csókod csobban ajkamban

Gyermekin szikrázik szemed
csak bámullak szüntelen
mohón fal fel tekinteted
majd a vágytól felrobban

A szilánkok, mint hópihék
olvadnak szívem gleccserén
óceán vált a kis patakból
benne csónakázunk, Te meg én

Visznek hullámok messzire
oda, hol csak ketten leszünk
végtelen és eggyel több
míg a semmiben elveszünk.

Szerelmes vers

A házak közt újra hígul
Várd meg, míg újra indul
Magadban

A test, mely lelked háza
Bőröd alatt csontod váza
Akartam

Hogy, csókod még újra égjen
Forrjunk fel egy ölelésben
Közösen

Kezed, majd az arcomra teszed
Hagyd, majd az érzés vezet
Egészen

S ha eljutunk az öröklétbe
A pokolból a menny tüzébe
Elégünk

És végül még szemtől szembe
Emlékszem a legszentebbre
Mely Te voltál.

Lét

Olvadék a testnek bája
Összefűzve felleget
Torkon ragadt tegnapokban
Festettem át hitemet

Tálba töltve, megpödörve
Kanál ráncán siklik el
Gordiuszi gyomorgörcsbe
Garat táján akad fel

Szottyadt savban kaparászik
Teste árnyként illik el
Hulladék hús palotáján
Siklik át egy hópehely

S ha véget ér a létnek bálja
Lezárják a részleget
Fodros kapuk csengőszóján
Megmérik a mérleget.

S&M

Mindenki meghal, megszökik az élet
nyelvem karimáján, mint olajos filcréteg
szakad fel a bánat s gyűlik halomba
szavaid mik eltörtek, robbannak arcomba

Válik el a bőr a megbarnult hústól
szakad szét az érfal a poshadó lúgtól
csókod szaga áramlik és bomlik el fülembe
bűzlik benne lelkem, mint vizeletben ázó zsemle

Ostorodnak villáma s ahogy tűsarkad sebez
lánc harap csuklómba , nyaldossa a heget
de mi végre a fájdalom?! már nem érzek semmit
hisz rabszolgád voltam, és maradok is mindig.

Vegyi

Mész égette váza a testnek
függőség ölel s hevít
bugyogva osztódik a létben
a sár szagú, savanyú kenyér

Illatod osonva lobban
hátamon csobban nesze
úszik hangtalan, gerincemen
s fürdöm én is ővele

Holnapnak emléke füstöl
langyos még a testetlen parázs
kést merít és ölelve csókol
fullánkjával a lódarázs

Támolyog hitem a súlytól
szememen stigma őrködik
félem bíz a gonoszt
és múltamat őrző orkjait

Száguldva szippant a mámor
most, hogy a lelkem testet ért
hamuból épült e gyermek
mit hamuvá bont el e földi lét.

Kesergő

Nincs semmim, csak egyebem
morzsává lett kenyerem
mond Istenem, miért van ez?
mond Istenem, miért van ez?

Kötéllel a nyakamon
hogy élhetnék szabadon?
mond Istenem, hogy lehet?
mond Istenem, hogy lehet?

Kérgessé vált tenyerem
Ránc folyókban fürdetem
mond Istenem, élet ez?
mond Istenem, élet ez?

Megszültek, hát itt vagyok
Leülök...és meghalok
mond Istenem, érted ezt?
mond Istenem, érted ezt?

könny levesből kortyolok
vagy jóllakok vagy koplalok
mond Istenem, látod ezt?
mond Istenem, látod ezt?

Utolsó nap... teremtőm
földi testem, temetőm
jaj Istenem, végem lesz!
jaj Istenem, végem lesz!

Tinta

Nézzük hát
tollamból mi csorog
némi tinta
és kifacsart gondolatok.

Remegni éreztem
megfonnyadt kezem
nem voltam vétlen
hogy túléltem a jelent
szúrt még a fény
s töppedő epém
zöld tartalma forgott
emésztve fel a foltot
keservben bontotta el
a genny szagú pehely
tölteléke volt testnek
szorgosnak s restnek
üledék a velőből
reszelt ízű jövőmből
míg a tornácon lógtam
egy rozsdás torzóban
kémleltem a tájat
az egyetlen fűszálat
hamuban forogtam
hidegben, langyosban
s az élet, mi elfogyott
tollam szárán kongott
torkomnak harangján
folyt el utolsó csepp
tintám.

Mondóka

Kicsiny lepke megpihenve
Kezemen landolt pihegve
Szomjat oltva, sós cseppeket
Nyaldosta a kézfejemet

Óceánon, hegyen át
Vitte szél a batyuját
Szárnya alatt, szél Úr szaladt
Alig repült, mégis haladt

Napestére hazatérve
Szirompárna közepébe
Átkarolva fáradtan
Hozzád repült álmában

Búcsúzó

Meghalni jöttem hát
S hogy, feladják a kenetet
Temetni a jelent
És semmivé lett nevemet

Körvonalam megrepedt
Párologva illan a szó
Szivárogva pislákol
A tombolán nyert koporsó

Elhajlik a célkereszt
Benne saját arcom
Elváló hús, bőrlebeny
Szárad csak a hanton

Körmöm alatt piszok ül
Pipázgat a tornácon
Vér helyének őrzőit
Tartom vissza láncon

Földet öklend a garat
Tüdőm bogarak hazája
Lámpást gyújt a képzelet
A múlt ázott aurája

Nincs más, csak a köszönet
És profilomra égett mosoly
Kés futott át ajkamon
S egy marék szőlőcukor

Búcsúra hajlik a kéz
Törött csonkok szilánkja
Utolsó emlékként vésetve
Az elrothadt kopjafába