Tisztátalanul

Sár tapadt nyelvemre s a foszladozó viselet
Emlékben őrzi, majd tépi szét nevemet
Sírni hallom, még ha süketté is lettem
Fekete lyuk tátong üres szemgödrömben

Értem én hidd el, csendet iszom én is
Lebernyeg bánatom élet nélküli szintézis
Pupilla már nem reng, a hang is hallgatag
Szobor lett a szóból, véremből könnypatak

Mosnám le arcodat az ott nem hagyott csóktól
De tisztátalan lelkem már nem óv meg a rossztól
Elégtem a fényben s maradtam csak hamu
Árnyként izzok szívedben míg bezárul a kapu

A kulcs elvész majd, a zár is lustán kattan
Feledés tengerének mélyén fuldoklom a bánatban
Lassan húz le az örvény, mégsem menekülök
Elfogadtam sorsom, s szerelmes közönyöd

Sirató

Maradtam ím csendes éter
Agyba kúszó vegyes hévvel
Reményem, mint koldus jussa
Üres tarisznyája lyukas foltja

Próbáltam hát jó szerencsét
Szemrevaló szép menyecskét
Csókot kaptam, lelket loptam
Múltamat, mély kútba dobtam

Hazug szóval, mire megyek?
Hogy én is, hitszegővé legyek?
Nem hagyom meg ezt a kegyet
Könnyem mentén elevezek

Tovább lépek...tovább állok
Emlékezz! mást nem kívánok
Emlékezz rám, hogy ha fáj is
Halál után...s azután is.

ÖNmARCangKÉP

Üres unott órákban tekereg a sóhaj
Elvette mindenem e csendes ízű tolvaj
Ellepett mindent az átokból szőtt felhő
Halálszag terjeng s mint elszakadt gyeplő

Ereszti el hangom, erőtlen üvöltést
Térdre rogyva bámulom az eltűnő tűnődést
Rajta lábnyom, mocskos sáros hegek
Hangtalan esőben, zsoldosként lépkedek

Harcolok magammal, nincs már több ellenfél
Leigáztam a világot és feladtam a végénél
Monoton azt hallom, mit üzent csak a múlt
Fejezd be végre, ezt az elvesztett háborút

F.O.System - Miért?

http://www.youtube.com/watch?v=opoQFwMQyYE

Szótlanul,
Mindentől távol,
Megadva magad a múló időnek,
A hited már elveszett rég,
Pedig volt benned annyi még,
Hogy szállj, de ez már nem elég
Csak fekszel az ágyon
Álmatlanul,
De meghalni lassan és meghalni csendben
Szótlanul,
Már nem lehet,
Mondd, miért teszed,
Ha nem érdekel senkit már,
Hogy mi lesz veled?

Jézust látom, ahogy a sebektől szenved
És hideg ujjak kutatnak benne,
De a könyörgés már nem segít rég,
És a keresztek tövében térdelve még,
Csak várni, csak várni elég

Mert a kés a húsodba vág,
És a tű a testedbe szúr,
Miért nem érted végre meg,
Hogy ezt nem élheted túl,
Mert a tested is csak por,
Amit ha felkavar a szél,
Hát mondd el, miért teszed,
Hát mondd el nekem, hogy miért

Ítélet

Megszületett hát a csend
Torkom mutatója most kileng
Látni vélte, hogy még élt e
S a reszkető csalódottság ítésze
Engedte rá nehéz pallosát
Kimetszve szívéből, annak hazug darabját

Merengő

Karmolt fényén éldegéltem
Hiszen Ő volt csak meg én
a lidércem
Számban alvadt meg a vér
Ízlelgettem mit is ér
ha bevégzem
Gyulladt lelkem tomporán
Ráncosan és ostobán
majd elérem
Mit már oly rég kellett volna
Kötöttem szavaim csokorba
s erényem
Szól majd, recsegve dicsőül
Zengi el, hogy majd megőrül
reményem
Reményt csak mit adhat ajkad
Újjászületik e gyarló alkat
s megértem
Mitől élek vagy mitől halok
Álmot vajon kitől kapok
egészen...

Mint(a)

Hiányzik a kacagás
Mint rémálomból a simogatás
Leszúrt, vérző testtel
Mint festmény a kerettel
Vonat ablakon a szúnyog
Mint a megfeszített Jézus
Mintha önmaga volna
S a mintekből ki se fogyna
Mert a szó, ha szólna
Egy édes hangminta volna
Fülön be és agyon át
Megpendítve egy hanghintát
Kislánykacajjal töltött fánkot
Átfestve szürke mintánk"o"t
Mentos ízű minth cukorka
Hullna tőle fogdarabka
És a fogtündér ad egy érmét
Csak írjam már a végét
Mert szörnyű eme képzavar
Mint aki pont, egy mintát (t)akar.

Re

egyedül szélcsendben
megfent tüskék pamlagán
lehunyom szemem
játék álom vasfokán
megfogom, el nem eresztem
egyedül az egyetlenben
kurta nyelvű szélkirály
adta ki hát parancsba
életösztön sorba áll!
látomásban puskatussal
harcban minden öröm jussal
kulcsom hajlott s az élet
kibújt egy gyermek zápfogán

Ajándék tegnap

Láttam meghalni, tőrrel a mellében

Hisz én döftem belé a tegnapi estében

Ittam a vérét, mohón rázuhantam

Fájdalmát halk szóval lassan kettécsaptam

Kezemben szívével, haraptam nagyot

Köptem ki belőle, mint beoltott tegnapot

Feketén lüktetett mégis fényben ázott

Filterként lógattam a langyos teához

Szavait zártam fakéreg ketrecbe

Savval mártott hangom az övét elfedte

Kérlelő pillái bújtak el másnaphoz

Én ragaszkodtam csak...a tegnapi szeánszhoz

Egyre hidegebb lett s teste dermedtebb

Mellé ereszkedtem az alvadt vér gyermekhez

Loptam még csókot...talán az utolsót

Faraghatok belőle szép díszes koporsót

F.O.System-Utolsó üvöltés

Még most is hallom magamban a hangok zaját,
De a napok között céltalanul, sodródunk tovább.
Még most is látom magamban, a mozdulatlan arcokat,
Ahogy a fájdalomtól bennük, üvölt minden gondolat.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Minden lépésem, oly távol van már,
És megfakult sorok között, minden üresen áll.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Ha bennem elmúlik minden, akkor majd megértem,
Mert közöttük egy halvány képen magamat nézem.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Belső feszület

Nyakadon cikázik tekergő nyelvem
Kígyóként kúszna szádba, hogy társat keressen
Érintésem rázna, mint finom kis áramütés
Szerelmünkből születő, kozmikus kisülés

Vonzó formás csípőd s domborodó melled
Ajkam hívja menten, hogy köztük elveszhessek
Szerelmes ölelésed, soha el nem hagynám
Még azután sem, miután már meghalnánk

Tüdőmből kiszakadó, vadul futó sóhaj
Körbezárja tested s nem lenne oly óhaj
Mit elfeslett szívem mégsem teljesítene
Legyen ez valóság s ne csak egy kitalált
MESE!

Kék piros

Kék piros

Lehetett volna apámhoz, kegyesebb is az élet
Hisz a fájdalmat számára, bőkezűen mérted
Elvetted hangját, majd az ágyhoz kötözted
De talán egy szebb világ van, ím már mögötted

Inak recsegtek a hosszú évek órái alatt
Munkába fulladt a szénporos, zakatoló paplanhuzat
Lábai vitték...ameddig csak bírta
"Egy kisfröccsöt Lacikám a gyereknek egy jaffa"

Volt, hogy ott aludtam édesapám mellett
Számára az éjszaka percei is munkával teltek
Volt, hogy ebédet vittem a rozzant biciklin
A kilöttyenő leves eltűnt a szivacsos serclin

Éjjel még felsírok és kiabálom nevét
Kalimpálok ügyetlenül s keresem kezét
Hiányzol apám s azt nem tudhatja senki
Micsoda fájdalom tud rajtam, folyton úrrá lenni

Csíkos zokni története

Kezdetben volt az Istennek fonala
Gondolkodott rajta, mit is alkosson vala?
Ha már hét nap alatt megteremtette a földet
Fonalból szőni micsoda teremtő ötlet

Rakosgatta hát a szemeket egymásnak utána
Míg nem felkerült a "mű" az elkészült listára
Lógatta hát lábát felhőnek széléről
De csak nem volt tökéletes, így szegről végről

Mivel is dobja fel az unalmas darabot
Varázsoljunk rá színeket és csíkos alakzatot
S adjuk rá egy kecses lány lábára
Hogy majd Kovi is csak füttyentsen utána

Adjuk rá, hogy ne fázzon a vékony dunna alatt
Hisz az energiaitaltól csak a szívverése lett vadabb
Na meg a pajzán kurta kis gondolatok
Mik a munkaidő alatt okoznak majd gondot

Félre sandít hát a lány s biciklire pattan
Izzad is a szentem a megtett úttól lassan
Eldobja hát a meggyötört drótszamarát
Nem érti egy zokni, hogy okozhat ennyi galibát

32

Csókot rejt majd, hogy ha mondja
S a papíron a tinta foltja
Perzseli az üres teret
Elküldve az üzenetet

Mondja el, mit szó nem mondhat
Gondolatok, mit szavak fontak
eggyé akár két szép testet
Teltek így el sok szép estek

S még most is ott a régi izzás
A párás fű s a titkos tisztás
Heveredtünk el, ott mi ketten
Egyedül a naprendszerben

Csillag módra szórtunk szikrát
Tejutakba fűztünk mintát
Ugrottunk át dimenziót
Kéz a kézben...de szép is volt

Most, ím visszatértünk hát a földre
Hogy együtt maradjunk örökre
S majd holtunk után a tejútban
Fürödjünk csillaghullásunkban

Öt sor

Kit álom tart ébren
Táncolva a valóság s a képzelet határán
Keringve a szürke felhőkben
várva a fényt, mely enyhülést hoz
Forrongó lelkem nyughatatlan oltárán