Ajándék tegnap

Láttam meghalni, tőrrel a mellében

Hisz én döftem belé a tegnapi estében

Ittam a vérét, mohón rázuhantam

Fájdalmát halk szóval lassan kettécsaptam

Kezemben szívével, haraptam nagyot

Köptem ki belőle, mint beoltott tegnapot

Feketén lüktetett mégis fényben ázott

Filterként lógattam a langyos teához

Szavait zártam fakéreg ketrecbe

Savval mártott hangom az övét elfedte

Kérlelő pillái bújtak el másnaphoz

Én ragaszkodtam csak...a tegnapi szeánszhoz

Egyre hidegebb lett s teste dermedtebb

Mellé ereszkedtem az alvadt vér gyermekhez

Loptam még csókot...talán az utolsót

Faraghatok belőle szép díszes koporsót

F.O.System-Utolsó üvöltés

Még most is hallom magamban a hangok zaját,
De a napok között céltalanul, sodródunk tovább.
Még most is látom magamban, a mozdulatlan arcokat,
Ahogy a fájdalomtól bennük, üvölt minden gondolat.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Minden lépésem, oly távol van már,
És megfakult sorok között, minden üresen áll.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Ha bennem elmúlik minden, akkor majd megértem,
Mert közöttük egy halvány képen magamat nézem.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Belső feszület

Nyakadon cikázik tekergő nyelvem
Kígyóként kúszna szádba, hogy társat keressen
Érintésem rázna, mint finom kis áramütés
Szerelmünkből születő, kozmikus kisülés

Vonzó formás csípőd s domborodó melled
Ajkam hívja menten, hogy köztük elveszhessek
Szerelmes ölelésed, soha el nem hagynám
Még azután sem, miután már meghalnánk

Tüdőmből kiszakadó, vadul futó sóhaj
Körbezárja tested s nem lenne oly óhaj
Mit elfeslett szívem mégsem teljesítene
Legyen ez valóság s ne csak egy kitalált
MESE!

Kék piros

Kék piros

Lehetett volna apámhoz, kegyesebb is az élet
Hisz a fájdalmat számára, bőkezűen mérted
Elvetted hangját, majd az ágyhoz kötözted
De talán egy szebb világ van, ím már mögötted

Inak recsegtek a hosszú évek órái alatt
Munkába fulladt a szénporos, zakatoló paplanhuzat
Lábai vitték...ameddig csak bírta
"Egy kisfröccsöt Lacikám a gyereknek egy jaffa"

Volt, hogy ott aludtam édesapám mellett
Számára az éjszaka percei is munkával teltek
Volt, hogy ebédet vittem a rozzant biciklin
A kilöttyenő leves eltűnt a szivacsos serclin

Éjjel még felsírok és kiabálom nevét
Kalimpálok ügyetlenül s keresem kezét
Hiányzol apám s azt nem tudhatja senki
Micsoda fájdalom tud rajtam, folyton úrrá lenni

Csíkos zokni története

Kezdetben volt az Istennek fonala
Gondolkodott rajta, mit is alkosson vala?
Ha már hét nap alatt megteremtette a földet
Fonalból szőni micsoda teremtő ötlet

Rakosgatta hát a szemeket egymásnak utána
Míg nem felkerült a "mű" az elkészült listára
Lógatta hát lábát felhőnek széléről
De csak nem volt tökéletes, így szegről végről

Mivel is dobja fel az unalmas darabot
Varázsoljunk rá színeket és csíkos alakzatot
S adjuk rá egy kecses lány lábára
Hogy majd Kovi is csak füttyentsen utána

Adjuk rá, hogy ne fázzon a vékony dunna alatt
Hisz az energiaitaltól csak a szívverése lett vadabb
Na meg a pajzán kurta kis gondolatok
Mik a munkaidő alatt okoznak majd gondot

Félre sandít hát a lány s biciklire pattan
Izzad is a szentem a megtett úttól lassan
Eldobja hát a meggyötört drótszamarát
Nem érti egy zokni, hogy okozhat ennyi galibát

32

Csókot rejt majd, hogy ha mondja
S a papíron a tinta foltja
Perzseli az üres teret
Elküldve az üzenetet

Mondja el, mit szó nem mondhat
Gondolatok, mit szavak fontak
eggyé akár két szép testet
Teltek így el sok szép estek

S még most is ott a régi izzás
A párás fű s a titkos tisztás
Heveredtünk el, ott mi ketten
Egyedül a naprendszerben

Csillag módra szórtunk szikrát
Tejutakba fűztünk mintát
Ugrottunk át dimenziót
Kéz a kézben...de szép is volt

Most, ím visszatértünk hát a földre
Hogy együtt maradjunk örökre
S majd holtunk után a tejútban
Fürödjünk csillaghullásunkban

Öt sor

Kit álom tart ébren
Táncolva a valóság s a képzelet határán
Keringve a szürke felhőkben
várva a fényt, mely enyhülést hoz
Forrongó lelkem nyughatatlan oltárán

Többfelé

Megmarni készült s a harapásnak helye
Pulzálva dobbantott, ahogy a szív jegyezte le
Szétáradt a méreg, miképp rendelte a természet
Szavaim léggé vállnak, vigye el az enyészet

Vigyen el mindent, hisz semmi mást nem hagyott
Mint a félelem kulcslyukán átszűrődő bánatot
Borostás gomblyukán a hajnal égető sugarát
Lecsúszott asztalról a hideg-sós vacsorát

Vinné tovább, csak a beképzelt képzelet
Mint, ahogy az élet lopja el tőlem az éveket
Vándorló koldusként ráncos, ősz szemekkel
Zsebem tele rémálom fonalból szőtt tervekkel

Vittem mindent, mi morzsákat ott hagyott
Keserű kis bogyókban az unalmas szombatot
Lábnyomát sikáltam, még ha nem is látszott
Hisz évek hosszú folyamán, nem csak velem játszott.

Closed

Homlokkal dőlök, koporsóm reszkető falának
Rozsdás szögek merednek a véreres pilláknak
Fény csorog be a gyűszűnyi járaton
Kezeim hetykén mellemre kulcsolom

Fázom, de csak ázott föld, mivel testemet takarom
Halni vágytam, most mégis az életet akarom
Kapaszkodom görcsösen, de nincs már mit markolni
Halott vagyok hát...s próbálom ezt felfogni

Próbáltam meglenni, szaros kis éltemben
Szomorúságomat is egy másik fölé temettem
Voltam az, mi soha nem akartam lenni
Vágytam rá csak egyszer...egymagam maradni

Teljesült az óhaj s most itt fekszem büntetlen
Elszámolás napja jő...Istennel s énvelem
Lesz majd mit egymás, "ártatlan" fejéhez vágni
Itt már úgysem nyerhetek, hát ideje tovább állni

Majd villám csap a korhadt kopjafába
Térjek most már észre, végre valahára
Ahogy ott feküdtem s láttam a síromat
Hallottam apám hangját...szelíden hívogat

"Jöjj fiam, megleszünk itt együtt, mint előtte a földön is"
mire oda értem volna, már zárták a mennyeknek kapuit."

Emlék(er)ezet

Béklyók láncolták szorosan az ágyhoz
Komótosan ballagott a halál apámhoz
Kaszáját fente, hogy peregtek a szikrák
Nesztelen süppedtek fájdalomba az órák

Szeme mely kék volt, úgy nyelt el engem
Sírásom visszafogva csak a gombócokat nyeltem
Mondta volna szegény ha lett volna hangja
De sajnos alul maradt a szikével vívott harcba

Kivágtak egy darabkát s maradhat az élet
Adjuk be e löttyöt, élhet még pár évet
mondták az orvosok, majd tartották markukat
Bizony mély az a zseb mit pénz be nem foltozhat

De ez a pár év sajnos, hamar lett pár hónap
Hiányzik apám...s csengése a szónak
Hiányzik minden mit csak Ő adhatott nekem
Köszönöm életem, és főleg azt, hogy
Igaz emberré lehettem.

Édes-sós

Beérni, akár a megszeppent gyümölcs
Rothadón, mint csúf arcon a szemölcs
Kéz a kézben, miképp még szétloccsan
A gondolat a befagyott tócsába koppan
Futni miképp a szél...futni csak ővele
Hideg arcát, édes párával szőtte tele
Hálóban ringat, mint pók az ebédet
Elfogyaszt az idő s megemészt az élet
Bánattal tömi ki a levedlett bőrruhát
Mosolyt rajzol s mint kicsorbult ceruzát
Faragja, míg el nem fogy teljesen
Koporsó lesz belőle, suttogták csendesen
Föld kerül rá, hogy ne lássa szemével
Mivé lett az ember az éveknek teltével
Hazugság hatja át s nincs az a mosópor
Mi kivenné a foltot s kezdődne egy új kor
Újra csak újat, örülni az újnak
A régi had menjen, jó lesz a disznónak
Csámcsogjon rajta, akár a moslékon
Mi sem eszünk jobbat, az otthoni hajlékon
Szakadt zubbonyban menetelni szépen
Ne vesszen el, mi már elveszett egészen
Recseg a hangszóró, ontja a dogmákat
Kisgyermek integet a részeg katonáknak
Puskával harcolni, az ám a valami
Mint tojásos rizzsel az édes-sós kínai
Mártásban faggyú az örökös szürkület
Réveteg tekintettel róni a köröket
Lámpás szakítja át a megrepedt aszfaltot
Kocsi zúg el rajta, elűzve a harmatot
Menni csak szüntelen, menni csak menni
Cukor helyett a tortába, sót kellene tenni
Rántsa össze szánkat s köpjünk nagyokat
Tükör nélkül is lássuk, megbúvó hibánkat
Lássuk a csodát, lássuk a szörnyeket
Édes-sós mártásban a keserű perceket
Okozna, okoznék s mire még fokozzam
Cipőm elvásott, ruhám is csak foltozottan
Kerül elő, szekrénynek bús mélyéről
De minek is beszélek, már mióta a semmiről?
Hallgatja valaki?, vagy mindenki csak hallgat
Mint az idő komótosan,az én időm is ballag
Lejártam, lejárt a felhúzott rozsdás kis óra
Kinyúlik ő is, mint mindent mozgató rúgója
Véget ért hát s zárjuk is, eme örvendetes napot
Keressen mindenki magának örök tanúságot.

Jövő kockák

Lángok mérge csap hát feljebb
A szívekbe fúr egyre beljebb
A sebek szélén, hogy gennyesedjen
Alaposan mindenre kiterjedően
Fertőzze hát meg a Földet
S az útba eső összes testet
Lánca koppan, ahogy húzza
Vércsík jelzi, hol volt útja
Mezítlábas látomások
Döntik romba majd e világot
Mi maradna mi még édes?
A száraz kóró, mi túl érdes
Vagy a gonoszoknak gondolata
Mit az atombomba is csak megkarcolna
A megfertőzött jövőképet
Mona Lisát, ahogy tépked
Foszlányokká saját arcát
Kigúnyolva alkotóját
Dőlnek le, majd sorra tornyok
Nem készülnek újabb szobrok
Kérges tenyér csap majd össze
Hogy új démonát dicsőítse
S ha maradt is még tiszta folt
Lassan szürkévé ráncosodik, mint holt
Bőrének kicsiny sejtje
Bezárva egy üvegtestbe
Kering-kering, de nincs már kiút
A tükörben mi rég kicsorbult
Önmagát, hogy megtalálja
Érzéseit mélyre zárja
Kulcsa mi volt rég elveszett
Keresni értelmetlen cselekedet.

The Cure-Homesick

Homesick

Hey hey!
Just one more and I'll walk away
All the everything you win
Turns to nothing today
And I forget how to move
When my mouth is this dry
And my eyes are bursting hearts
In a blood-stained sky
Oh it was sweet
It was wild
And oh how we...
I trembled
Stuck in honey
Honey
Cling to me...
So just one more
Just one more go
Inspire in me the desire in me
To never go home

Oh just one more
And I'll walk away
All the everything you win
Turns to nothing today
So just one more
Just one more go
Inspire in me the desire in me
To never go home




Hazavágyódó

Hé, hé!
Csak még egy utolsó, és már megyek is
Az a sok minden, amit nyertél,
Ma semmivé lesz
És elfelejtem, hogy kell mozogni,
Mikor ilyen száraz a szám
És szemeim szétdurranó szívek
A vérfoltos égen
Ó, édes volt,
Vad volt,
És ó, mi mennyire...
Remegtem
A mézbe ragadva
Drágám,
Tapadj rám...
Hát csak még egy utolsó,
Csak még egy kör
Ösztönzöd bennem a vágyat,
Hogy sose menjek haza

Ó, csak még egy utolsó,
És már megyek is
Az a sok minden, amit nyertél,
Ma semmivé lesz
Hát csak még egy utolsó,
Csak még egy kör
Ösztönzöd bennem a vágyat,
Hogy sose menjek haza

Forrás: http://thecure.extra.hu

Fordítás Szécskai Gábor

F.O.System : Utolsó üvöltés

Még most is hallom magamban a hangok zaját,
De a napok között céltalanul, sodródunk tovább.
Még most is látom magamban, a mozdulatlan arcokat,
Ahogy a fájdalomtól bennük, üvölt minden gondolat.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Minden lépésem, oly távol van már,
És megfakult sorok között, minden üresen áll.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Ha bennem elmúlik minden, akkor majd megértem,
Mert közöttük egy halvány képen magamat nézem.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Cím-telem

Gyámoltalan aggyal vágtatva a lépések habzó üvöltésein markolva a jelent, piszokmód erősen. Érezve a reggelt, hányadék formájú büfögések karmoló illatfelhőiben. Serceg a flakon, éleset sikítva ront a fülbe a hallójárat bozontos táján. Lepedékszagú hajnal marja megmaradt csonkjaink, a mohóság barlangjának belsejében. Szakíts el a pillanattól, tépd meg az idő élhetetlen szottyos tüdejét. Lehullt egy könnycsepp…süvít a hang s dobol a szív, eszeveszett körtáncába majd beleőrülök. Kilép a test a Tv dörmög valamit…futnék felszakadt gennyes talppal, hogy bűntudattól elmenekülhessek, ne nyikorogjon s sóhajtson felém. Én csak fekszem, mint megmeredt holt s a szavak csak gondolatként távoznak. Száraz marad ajakam…bólogat az óra mutatója, szemlátomást neheztel rám. Felszív a perc hol gyorsabb hol lassabb mértékben vagdalóznak a képek. Ilyen lehet az őrület sejtjeiben, kusza történések fickándoznak megkutyulva az üstöt, benne miden összetevőjével. Tétovázom még egy kicsit, hogy jobban belém marhasson, mint veszett kutya csontos állkapcsa. Egyesével szakadnak az inak s pattan kifeszített húrként. Dallamai éles kis tűzijátékot okoznak szanaszét repülő pettyeiben, ahogy a vér elhagyja testem. Fáradok némelyest…hagyom még had végezze dolgát, míg csak utolsókig el nem tüntet. Úgy is utazni vágytam belső világokba. Háború készül, lassan az idő szürkére vált. Menni…lépni…remélni…