The Cure-Homesick

Homesick

Hey hey!
Just one more and I'll walk away
All the everything you win
Turns to nothing today
And I forget how to move
When my mouth is this dry
And my eyes are bursting hearts
In a blood-stained sky
Oh it was sweet
It was wild
And oh how we...
I trembled
Stuck in honey
Honey
Cling to me...
So just one more
Just one more go
Inspire in me the desire in me
To never go home

Oh just one more
And I'll walk away
All the everything you win
Turns to nothing today
So just one more
Just one more go
Inspire in me the desire in me
To never go home




Hazavágyódó

Hé, hé!
Csak még egy utolsó, és már megyek is
Az a sok minden, amit nyertél,
Ma semmivé lesz
És elfelejtem, hogy kell mozogni,
Mikor ilyen száraz a szám
És szemeim szétdurranó szívek
A vérfoltos égen
Ó, édes volt,
Vad volt,
És ó, mi mennyire...
Remegtem
A mézbe ragadva
Drágám,
Tapadj rám...
Hát csak még egy utolsó,
Csak még egy kör
Ösztönzöd bennem a vágyat,
Hogy sose menjek haza

Ó, csak még egy utolsó,
És már megyek is
Az a sok minden, amit nyertél,
Ma semmivé lesz
Hát csak még egy utolsó,
Csak még egy kör
Ösztönzöd bennem a vágyat,
Hogy sose menjek haza

Forrás: http://thecure.extra.hu

Fordítás Szécskai Gábor

F.O.System : Utolsó üvöltés

Még most is hallom magamban a hangok zaját,
De a napok között céltalanul, sodródunk tovább.
Még most is látom magamban, a mozdulatlan arcokat,
Ahogy a fájdalomtól bennük, üvölt minden gondolat.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Minden lépésem, oly távol van már,
És megfakult sorok között, minden üresen áll.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Ha bennem elmúlik minden, akkor majd megértem,
Mert közöttük egy halvány képen magamat nézem.

Az utolsó üvöltés, már egy halkuló suttogás,
Az utolsó mozdulat, egy erőtlen remegés.
Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk, csendesen,
Eltűnünk a semmiben.

Cím-telem

Gyámoltalan aggyal vágtatva a lépések habzó üvöltésein markolva a jelent, piszokmód erősen. Érezve a reggelt, hányadék formájú büfögések karmoló illatfelhőiben. Serceg a flakon, éleset sikítva ront a fülbe a hallójárat bozontos táján. Lepedékszagú hajnal marja megmaradt csonkjaink, a mohóság barlangjának belsejében. Szakíts el a pillanattól, tépd meg az idő élhetetlen szottyos tüdejét. Lehullt egy könnycsepp…süvít a hang s dobol a szív, eszeveszett körtáncába majd beleőrülök. Kilép a test a Tv dörmög valamit…futnék felszakadt gennyes talppal, hogy bűntudattól elmenekülhessek, ne nyikorogjon s sóhajtson felém. Én csak fekszem, mint megmeredt holt s a szavak csak gondolatként távoznak. Száraz marad ajakam…bólogat az óra mutatója, szemlátomást neheztel rám. Felszív a perc hol gyorsabb hol lassabb mértékben vagdalóznak a képek. Ilyen lehet az őrület sejtjeiben, kusza történések fickándoznak megkutyulva az üstöt, benne miden összetevőjével. Tétovázom még egy kicsit, hogy jobban belém marhasson, mint veszett kutya csontos állkapcsa. Egyesével szakadnak az inak s pattan kifeszített húrként. Dallamai éles kis tűzijátékot okoznak szanaszét repülő pettyeiben, ahogy a vér elhagyja testem. Fáradok némelyest…hagyom még had végezze dolgát, míg csak utolsókig el nem tüntet. Úgy is utazni vágytam belső világokba. Háború készül, lassan az idő szürkére vált. Menni…lépni…remélni…

Esőtemetés

Eső van, és nem porzik már a koszos föld
Mindenhova befolyik a maró eső, mindenhova
Szétoszlanak a cseppek, és hideg van, valaki ölt
És ha hideg van valaki biztos meghal

A repedésekbe csúszunk mindannyian és megfagyunk
Aztán majd cseppek koppannak száraz fejünkön
És az ég gyógyszert fecskendez belénk
De halálunk után nem segít semmi sem testünkön

És majd ha ott fekszünk, esni fog az eső a szemekből
Szekérre dobnak és átázunk, majd a repedésekbe lefolyunk
Nem folyik a vér csak a koporsóban lötyög a földből
Könyvek lapjain takarnak a betűk, mást nem akarunk

Forog a kerék egyre közelebb ér keskeny fejemhez
S a nyakkendő kígyóként tekeredik torkomra
Eső lesz, azt hiszem, ma is eső lesz
Nem látom a virágokat, mik hullnának síromra

Vágyak

Gondolatok, melyek itt cikáznak a fejemben
Várva a jelet, hogy felszínre törhessenek
S a problémák, mik mostantól nem léteznek
Hisz elmossa őket arcod, hogy ne reszkessek

Angyalként szárnyalsz, képzeletem vakító vásznán
Hófehér lepelben táncolsz szelíden, kecsesen
Oly messze vagy tőlem félek nem ér el kezem
Döntések, miket meghozni nehéz, ha ellep a félelem

Miért ég itt belül ilyen iszonyúan minden?
Enyhítsd kérlek mielőtt végképp a lángoké leszek
Elég egyetlen könnycseppje, varázsos szemednek
Segíts, hogy megnyugodjak s álmomba visszatérjek

Te vagy minden mi kívánságom csak lehet
Emelkedem látod, nélküled mégsem sikerülhet
Nyújtsd hát kezed kérlek…egyedül félek
Már semmi sem számít, ameddig foghatom kezed

Gondolat forgácsok

Egyszer talán, majd részben
Sikerül eggyé válnom az egészben
Gyermekként a felnőtt testben
Az emberek között egy szűk ketrecben
És részese lehetek én is a szónak
Mi egy angyal szájából, oly édesen szólhat
Útjára indul alattam a rozoga csónak
A lányhoz kivel talán, találkozom holnap
S én nézhetem őt, mígnem megeshet
Valami oknál fogva mégis csak megszeret
Meg is csókol, ha lesz hozzá mersze
És bennem is lappang, egy kevéske persze
Szeretni Őt, ahogy még mást, senkit sem
Lesz elég erőm? Vagy ismét győz a félelem?!
Szemébe nézni, és oly tisztán szeretni
Ahogy a filmekben is csak ritkán szokott lenni
Megmerülni benne, a tiszta lélekben
Összeforrni, ahogy a vas az izzó tégelyben
A szavakat mik már oly régóta szólnak
Meghallani őket és örülni a jónak
Nem gondolni múltra, és nem gondolni rosszra
Az ördög is majd, csak örömem fokozza
Jókedvemnek még akkor sem lesz híja
Sújtson is bármiképp rám a jó Isten haragja

Szenny

Az utca és a por, beleszövődik mocskos talpamba
A macskakövek hamis nyávogással karmolják lábam
És vastag a por, mely befedi eltökélt alakom
Este van és sötét, gyalog harapok a karomba

Nőnek a házak, ráncaimba szakad a szenny
Kapcsold le elbutult fantáziám, elvisz a szemét
Folyik a mocsok, áradva zúg a kövek sebein
Vérzik a halál üres konzervdobozban botorkál

Koldus kiabál eltört üvege után, siratja a szemetet
Talált, futva szúrta tüdőbe a halált
És állati ürülékek tapasztják felhúzott sátrát
Nem érti miért sötét az éj és miért bűzlik a világ

Ember ő vagy csak figura, kit valaki kitalált
Naptár, de minek, ha napok sincsenek, ez így üres
És saját hányásában fekszik, és közben kiált
Üvölti a múltat, mely talán nem volt ilyen szennyes

Benned

Mond, ugye nem így lesz vége mindennek?
Mint, ahogy a világ összeomlik
Megfogom a kezed s nézzük a képeket
Sose hagyj el...
Sose hagyj el...
Mond ugye tarthatom kicsiny kezed?
S megfoghatom az ég színeit
Látod még mindig remegek
Apró kívánságaim rebbennek szerteszét
Ahogy feledek, mikor rád nézek
Belülről égek...
Belülről égek...
Annyira csábított a másik oldal
Hol tükörképét láttam magamnak
Mindjárt megnyugszom, csak karolj belém
Mint anya a lázas gyermekét, ölelj
Fázom...
Fázom...
Simogasd homlokom s csillapítsd vágyam
Mely érzem felfal, itt mélyen legbelül
Hisz hogyan is mondhatnám el
Több vagy annál ki legfontosabb nekem
Másik oldal...
Másik oldal...
Engedd hogy égjek képzeleted oltárán
Látod a virágok is vérvörösre változtak
Hullajtják emlékeik suhogó záporát
Megtöri őket a nemes szél örökké
Minden nap...
Minden nap....

Végső pillanat

Mindig meghalok újra, és újra
Édeskés emlékek hervadó koszorúja
Minden levél egy, egy lehulló álom
A földre pottyan, s nézi magát
a széthullott szilánkon
Nézi magát...a megrekedt perceket
Süllyedő valóságban a villanó testeket
Széttört az arc, nem lehet újból eggyé
Egyesül tekintetében porhanyós egésszé
Mi arcán egykor oly kuszán csordogált
Mosolyán néha néha meg megállt
Most fakóvá vált, mint a virágok szirmai
Hullanak sorban, akár életem napjai
Lassan komótosan, nehézkes könnyeim
Áztatják a földet és be nem gyógyult sebeim
S ha a túlvilág hollója, vállamra telepszik
Elindulok az úton, mi lassacskán felsejlik
Oda, ahol minden könnyebb lesz, mint a jelen
Szeretet nélkül is könnyedén elviselem
A fájdalmat, mi életem hátralevő részét kitölti
A részvét lesz takaróm, mi nyelvét rám kiölti
És esténként nem hiányzik majd, az a szépséges arc
Mit, ha nem láttam, akkor is könyörtelenül felkavart
Megfesti a dühödt ég bíborszín festékével
Had lássam utoljára,...egy halandó szemével

Erdélyi József: Reggel

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyõk alatt.
Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyült a fán.
Sárgarigó, huncut rigó, azt fütyülte, hogy élni jó;
Hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek,
Sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át,
Fenyõre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan,
Hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép,
Ha fogják az ember kezét…

Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap; megyek magas fenyõk alatt;
Kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó;
De halni szebb és halni jobb, s én mosolygok és meghalok…

(1935)

1.min 3.sec

Megannyi vonagló álom rémképként tüsszent vontatott emlőmbe s a harmatos végtelen üszkösen lehel kormozó fáklyaként. Sírboltom megreped, mint édesanya magzatburka csorogva csörgedez szivárgó lantok vajúdó húrjain, hol törött ujjak kísérik zenénk kántáló ritmusát. Bumm-bumm robbannak emlékeimbe vonyító kölyökkutyaként ki üvegvirágok éles szirmain sebzett talpát nyalogatván véres patáit, majszolja a boldogságtölcsér kupolájában beszűrődő fénynyaláb ölelésében. Rothadó húsok pikáns illata lengi át öltönyöm legfelső fokát matrózként bontva csáklyát, szigonyoz felpuffadt hullám bomladozó neszébe. Előre az óceán süppedt völgyébe hajómat gúnyos kacajok ostorozzák pihentetőn, hajtom oldalvást fejem. Így nem látok legalább… Szemhéjam ernyedten himbálódzik mitikus tengelyén befogadva a valótlant a lehetséges nem létezőt. S hogy a határvonal merre kóborol csillagok szekerén szikrákat parittyázva?-senki nem tudja. De mégis létezik!
Bennünk…
A félelmeinkben… A könnyeinkben… Az álmainkban… A szenvedésben…
Abban a kusza jóleső fájdalomban, ami riaszt, mégis oly erővel magával ránt képtelen vagyok a védekezésre. Itt a páncél mit sem használ s az akarat az elszántság is oly csekélyke mértékben számít akár a boldogság. Rútul delejez, körbetáncol, míg idegpályám mészköves hullámai nem röptetik vágyaim foltos elkóborolt manóit avas templomok gyóntatószékébe, hogy faggatózzanak, gyötörjenek. Én csak ülök sötét némi gyolccsal összetákolt padomon, ujjaim összekulcsolom. Imádkozom… Tartson örökké-e kín mely életem része lett. A világot mely oly gonosszá s törtetővé lett, az iszonyt, melyet beteg képzeletem nem mer befogadni.

Kézenfogva

Hullámzik majd lebeg kicsit,enyhén félresandít
Bogárnyi szemében véres emlékek szaggatottan sóhajtanak
Menekül ő is, valaki komótosan odaér,arcán végig simít
Hosszasan méregetik egymást.Félnek.Hirtelen ordítanak
Egyet...
Parányi keze elfér kérges,üreges tenyerem odújában
Óvatosan sziszeg, talán retteg a selymes haláltól
Én csak szemlélem,próbálom kulcsom a valóság ajtajában
Mind hiába igyekezetem, recseg a zár a rozsdától
Kettőt...
Enyhén megtorpanok, hisz langyos szél sodorja tarkóm
Én megragadom kezét s óvatosan magamhoz szorítom
Megsimítom bájosan kócos,végtelennek tűnő ajkán
S közösen számolgatjuk...egy..kettő...három...
Elrugaszkodunk...
Mily élesen zavaros eme élmény,látszólag élünk
Miért nem elég nekünk e habarcsos,rettegős kis világ?
Titkok ezek miket akár percek alatt meg is fejthetünk
Mégsem merem elengedni kezed, hisz egyedül nem zuhanhatok
Tovább...

Lélek sóhaj

Fehér cserépben néhány marék hamu
Ez maradt csak belőled drága, kedves apu
Görcs szorítja torkom, ujjaim töredelem
Könny csorog arcomon, miképp emlékezem

Itt hagytad tested, hogy lelked tovább éljen
Kemencébe toltak, "neki már mindegy hát had égjen"
Szorítanálak magamhoz, ha lenne annyi erőm
De gyenge vagyok...az élet lett büntetőm

Hallja meg a világ, hogy reped a szívburok
Élek-e még tovább?, vagy talán elbukok
Képek keringnek... a földet bámulom
Fájdalom lopakszik,veszettül zihál mellkasom

Nézem merre meneküljek, de ki elől is futnék?
A fájdalom már megtalált mielőtt még elbújnék
Szorosan ölel, akár csak én bújnék apámhoz
Mint az Úr Őt, Ő is szólítana magához

De én csak ültem ott és nem tehettem semmit
Pedig üvöltöttem volna a "rohadt mindenit"
Nyeltem hát nagyokat, hogy ne látszon
Gyász ült szememre, mint a kopasz őszi fákon

S föld került a sírra, örökre eltemetve
Nem láthatom már arcát hamiskásan nevetve
Nem hallom már hangját mikor azt mondja nekem
"Nagyon szeretlek kedves, édes kis gyermekem"

Gondolatok a gondolatban

Törékeny cseppekben lebegő kis pöttyök s rajtuk átbucskázó nyomtalan kis pöttyök
röppenő ábrándban felhorgolt emlék...lépésben gyengülő galacsinszármazék
mámor hát teljesítsd kötelességed benned kiben üdvösséget nyerünk,
szépen könnyedén magas felhők puha kis gombócain tördelt meredélyek,
keskeny nyílásain egyre feljebb merengve a borún, végig a könnyeken hol felszántott
sosem volt görgetegek emelkednek szemek redőin ráncosan mindig valamit várva,
talán a holnapot...a könnyelmű zárva létet a burkolt ölelést a vágyat mi ott pörög a
mutatók ketyegő állomásain a hazugságok retináján átverdeső madarak foszladozó tollai közt,
vemhes kukacok várják a pillanatot miképp válhatnak csodaszerű lidércé, valami újként ünnepelni a múlt bomlásain felszaladt kis tűnődő koloncot, csak úgy szabadnak lenni...dobok törtető szólamainak hullámán lovagolni, mi sose volt... sose volt igaz miképp a virágok sem valódiságukban tündökölnek oly ragyogón, búcsút intve ahogy az idő majd csak odébb áll sohanapján nehézkeset lépegetve...

R.I.P

Könnye ébredt rút szombatnak
Repedt trombitáján a szó is hallgat
Halkan üzen a kiégett fanfár
Dér csillámlik ősz hajszálán
Kék szemével még kapaszkodna
Jobbal ölel, ballal ballag
Apró rébuszok a testben
Osztozkodnak a keservben
S mint partizánok, álltak lesben
Odúlyukban elveszetten
Szőtték hát az aljas tervet
Miképp győzzék le a testet
Mozdulatlan hortyog a tüdő
Válla rándul, miképp az idő
majd hidegre vált s lapozza
az elsárgult falinaptárt
Még lebeg jövőnek záloga
oldódik benne az élet sóhaja
Mit két kéz tart szorosan
Szerelmes el nem múló hévvel,
mint gyeplőt marja
hogy megzabolázza a reményt
Hisz nem engedheti el
úgy szereti szegényt
Arcán siklik ráncos ujja
Szemét is csak pár percre hunyja
le, áldozott fel sok sok évet
boldogságot, reménységet...
S most sötét lett az üres város
Feje alatt horpad a vánkos
Torz utcákon, kanyargó árnyék
Az ágy mellé szőtt roskatag szék
Burkolja már füstfelhőbe
Langyos parázs szürke tükre
Marjon hát...hisz nincs már jobban
Mi fájdalom bolyongna a valóban
Tátongó emlék, a búcsú perce
Zárta lelkét szűk ketrecbe
Jobb lehet csak, mi itt adatott
s itt hagytad ezt a keserű világot